Az alábbi idézetet a Facebook oldalamról másoltam, az egyik képem alatti hozzászólás. Kata észrevétele teljesen jogos, és úgy érzem, hogy szeretnék is írni erről a témáról, mert tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.  

Lehet hülye a kérdés, de van olyan hogy víziszony? Vagy a mélységtől félsz? De úgy látom, úszni tudsz!!! Ahhoz meg hogy megtanuld, kellett, hogy vízbe tanulj.

A képet Görögországban készítette rólam a párom. Első ránézésre irigylésre méltó lehet, de nagyon féltem. Ott már nincs semmi, csak szikla, és víz ameddig csak a szem ellát (alul, felül). Amikor Pali beugrott a vízbe, én sem akartam kimaradni. Ha meghalok, hát tökösen tegyem.

Rettegtem, de akkor is megérte

Féltem, de valami hajtott. Életemben először vagyok itt, és látni akarom, ami ott lent, és persze valahol tudtam, hogy a félelmem alaptalan, és csak a fejemben van gond. Ugyan így gondoltam, amikor először ugrottam a vízbe szikláról. Olyan tiszta volt, hogy azt sem tudtam, hogy mikorra várjam a csattanást, és honnan tudom, hogy milyen mélyre süllyedek le? Majd beszartam, de akkor is megérte, és ez a lényeg.

A kezdetek, uszoda

Valahogy így vagyok az úszással is. Amikor 4 éve eldöntöttem, hogy Ironman akarok lenni, muszáj volt megtanulnom úszni. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy gondom lehet a vízzel. A pesterzsébeti uszodába mentem, és elkezdtem gyakorolni. Csak a szélső sávba mertem úszni, hogy ha bármi történne velem, akkor ott meg tudok kapaszkodni. Nagyon ijesztő állandóan arra gondolni, hogy milyen könnyen meghalhatnék. Mire ideér valaki, végem.

Lépésről lépésre

Az első 2-3 hónap nehezen telt, és közben Nándival is megismerkedtem. Onnantól már technikai gyakorlatokat is elkezdtem gyakorolni. Húú, mennyi, de mennyi vizet nyeltem akkoriban. Lassan bemerészkedtem a belső sávokba is úszni, sokkal jobb volt, mert ott kevesebben voltak. Akkor már csak az volt a bajom, hogy mindig belement a víz valamelyik orrlyukamba. Megőrített! Ez az átok is hónapokig eltartott, mire egyszercsak arra eszméltem, hogy elmúlt, mindkét oldalra megtanultam jól levegőt venni.

Fény az alagút végén

Amikor már 2-300 métert is le tudtam úszni, begyorsult a fejlődésem. Pikk-pakk, és már 800 méter is ment. 18 perc volt az első 800 méteres felmérőm. Olyan büszke voltam, hogy megint elfelejtetem, hogy gondom lehet a vízzel. Hozzá szoktam a medencéhez, és már biztonságérzetem volt. 

Halálfélelem, Stubenberg (2013)

Egy sprint távú triatlon versenyre mentünk Nándival Ausztriába. Ez volt a második versenyem, és az első neoprénben. A táv 750 méter úszás. Ekkor még attól féltem, hogy csak ne utolsóként jöjjek ki a vízből. Ezzel a gondolattal indultam a rajttal, és még 100 métert sem tettem meg, amikor hirtelen légszomj tört rám. Egyszerűen csak alig kaptam levegőt, pánikoltam, kezdtem kételkedni abban, hogy túlélem. Nagyon rossz érzés volt. Mellúszásra váltottam, és igyekeztem rendezni a légzésem. Feladni nem mertem, mert attól még jobban féltem.

Egy idő után kezdtem lenyugodni, megértettem, hogy mi történik velem. Az a hülye neoprén szorít, ráadásul nekiestem a víznek, mintha valami profi versenyző lennék, aki a dobogóra hajt. Jó 3-400 méter után újra lendületbe jöttem, felvettem egy erős, de képességemnek megfelelő tempót, és 15:22-vel jottem ki a vízből.

úgy döntöttem, hogy levágom a neoprén ujjait

Ez megismétlődött a BalatonMan-en is, és még néhány versenyen. Az egyik Budapest Ironman előtt úgy döntöttem, hogy levágom a neoprén ujjait ollóval. Ez segített a versenyen, nem volt pánik, légszomj, se semmi. Igaz, a tempót is már rutinosabban választottam meg.

Újabb kudarc

Tavaly a BalatonMan-en Iron távot akartam csinálni. Viharos volt a Balaton, egyszerűen nem bírtam vele. Az első kört (1800 méter) még megcsináltam, de már a vízben megfogadtam, hogy bele nem jövök a második körre. Persze nem így tettem. Az első bóját elérni maga volt a pokol. Bent nagyobban voltak a hullámok,mint az első körben. Nem láttam senkit, sokat nyeltem, pánikoltam, és most igazán féltettem az életem. Ahogy elhagytam az első fordítót, már nagyon féltem. Nem voltam abban sem biztos, hogy jó vonalon úszok. Feladtam. Szörnyű volt. 

Nincs végleges megoldásom. Természetes vízbe nem merek bemenni egyedül, de ha túl sok ember van körülöttem, és hozzám érnek, az még rosszabb. Mégis, azt mondom, hogy lehet ezzel együtt élni, és versenyezni is. Fontosnak tartom, hogy a racionális gondolkodásom uralkodjon, és mindig tudom, hogy ez a félelem bennem létezik, és talán egyszer fel is tudom majd oldani.

Nem mondom, hogy víziszony (hidrofóbia), nem nevezem el. Egyszerű félelem, ami valamikor gyerekkoromban befúrta magát a fejembe, mint egy nyamvadt kukac az almába. Emiatt még nem fogom abbahagyni a triatlont. Van, hogy az úszást is élvezem, legyen az edzés, vagy verseny, és keményen fogok edzeni a még jobb úszóidőmért.

Van, hogy nem megy minden könnyen, és sokkal könnyebb lenne elengedni. Van, hogy értelmetlenül ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amik nélkül könnyebb lenne az élet. Többször próbáltam letenni a triatlon cipőt, letámasztani a biciklit, de nem sikerült. Akarom, kell nekem a triatlon a nyamvadt úszással együtt. Hiányzik, ha nem csinálhatom, mostmár ez vagyok Én.