Ez nem az én évem, legalábbis nem a legszerencsésebb. A Turul kupa, 83km-es mezőnyverseny az idei második verseny, amit nem sikerült befejeznem. Meglehetősen lehangoló. Ráadásul elégsz jól ment, a reggeli kedvemhez és formámhoz képest. Nem sokat pihentem a héten, kemény edzések voltak, amit éreztem a combomban.
Úgy álltam a rajthoz, hogy szépen megcsinálom, megoldom, mint egy feladatot. Nem voltam vérmes kedvemben, ami persze az első 2-3km alatt elmúlt. A legvégéről rajtoltam, ezért az első pár km-en kapaszkodni kellett a kormányba, hogy előrrébb jussak. Nehéz ilyenkor, hogy megtaláljam az erőmnek megfelelő bolyt. Nem takarékoskodtam az erőmmel. Ha megláttam egy kisebb csoportot, azonnal besprinteltem őket, ami fájdalmas, néha elég hosszú volt. Kb 10km után értem be azt a bolyt, ami jónak tűnt, erősek voltak, és komoly kihívás volt benne maradni. Sajnos az emelkedőket nagyon megtoltam, mert csak ott tudtam közeledni, ha be akartam érni egy csoportot. Vízszintesen és lejtőn szinte lehetetlen, ezért amint emelkedett, teljes erőből téptem előre. Ez sokat kivett, de mindig úgy éreztem, hogy hamar regenerálódtam a szélárnyékban. Két emelkedőn előre mentem vezetni. Igyekeztem jó tempót diktálni, ami bejött, mert sokáig nem akart senki előre menni. Ez mindig jó érzés. Hasznos tagja lenni a csoportnak. Én nem nyerni mentem ide, hanem egy jót versenyezni és tanulni.
Olyan 35-40km után beért minket a 40+-os csoport eleje, 4 fő, akikkel megpróbáltunk menni. Erős lett a tempó, az emelkedőket jól megrángatták az előttem haladók. Volt, amikor leszakadtam 5-10 méterre, de szerencsére az emelkedő tetejére érve annyira lelassultak, hogy a saját tempómba beértem őket. Benne volt a pakliban, hogy hamarosan leszakadok, de megfogadtam, hogy spórolás nélkül, minden erőmmel igyekszem ott maradni minél tovább.
A sors közbeszólt. 53. km-nél bukott az előttem haladó kispesti versenyző. Egy hatalmas kátyút kapott telibe. Igyekezetem kikerülni, de túl gyorsan mentünk (az órám utolsó mért értéke 52,9km/h), én pont rá tettem akkor a kerekem, közel volt, elkerülhetetlen volt, hogy én is bukom. A pillanat megnyúlik ilyenkor, volt időm átgondolni, hogy bukni fogok, hogy gyorsan megyünk, és ilyen még nem volt. Eszméletemnél voltam végig, elég megrázó élmény volt, a földetérés utáni első gondolatom az volt, hogy vajon jönnek-e mögöttem, és igyekeztem lemászni az útról. Szerencsére hamar jött a záró kocsi, a sofőr pedig nagyon rendes volt. Gyorsan ellátott minket, bevitt egy tábláig, ahova a mentő jött értem. A kerékpáromat is felvitte a Turul parkolóhoz.
Innen már semmi érdekes. Mentő, röntgen, ultrahang, pisi és eredményre
várás. Legaláb kiderült, hogy makk egészséges vagyok és piszok mázlista is. Diagnózis: könyök zúzódása, csípő zúzódása (ez fáj piszokul), váll és felkar zúzódása és hasfali zúzódás, bár ezt kétlem. Köszönöm a gyors ellátást és segítséget a zárókocsi sofőrjének, a mentősök türelmét, és köszönöm a sürgősségi dolgozóknak is Esztergomban, mindenki jófej volt és kedves. Személyesen pedig megköszöntem, hogy barátom, Andris el tudott jönni értem a verseny után, elhozták a párom, és a kocsim, a cuccaimmal. Jól esett, hogy többen is mondták, hogy eljöttek volna értem. Ilyenkor elgondolkodtat, hogy mennyire jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, ha baj van.
Ennyit a szomorú dolgokról. Amint a csípőm jobban lesz, brinága kell ülni. Jó lenne a nyaralás előtt minél többet edzeni. Az még 12 nap. Remélem ezzel vége a rossz sorozatnak.
