Mondhatjuk, hogy itthon a futás az egyik legtöbb embert megmozgató sport. Népszerűségének oka bújhat az egyszerűségében, a testünkre gyakorolt hatásában, vagy mert jókedvűek, könnyebbek, mosolygósak leszünk a végére. Az se biztos, hogy tudatosan tudjuk, hogy miért futunk. Ha bringa közben nagyon elmélyülsz, úgyis elütnek, az úszásról meg ne is beszéljünk. De a futás, a futás olyan sport, ahol nagyon jól el lehet mélázni, amint elkapod a saját tempód, és máris visz magával a flow. 

Két féle futó létezik. Aki zenét hallgat, és aki nem hallgat zenét futás közben. Sokáig nem tartottam sokra azokat, akik zenét hallgatnak, mert azt gondoltam, hogy azzal lefoglalják a gondolataikat is, és csak a zenére tudnak figyelni. Esetleg, ha nincs szerencsénk, még énekelni is fognak. Aztán rájöttem arra, hogy a fiatalabb generáció, a Z (művészek), képesek arra, hogy több dolgot végezzenek, jó minőségben egyszerre. Például, sokuknak akkor megy jól a tanulás, ha üvölt a fülükben a zene.

Én az Y generáció (hősök) közé tartozom, és biztos, hogy itt is vannak ilyenek, hiszen nem éles a határ. Sőt, nekem is van olyan, hogy munka közben (szoftverfejlesztő) Rammsteint, vagy Prodigyt üvöltetek egészségtelen mértékű hangerővel a fülembe, ezzel elérve azt fókuszt, amit másképpen nem tudnék, mert nincs elegendő nyugalom az irodában. Lehet, hogy a tinik ezt használják az agyuk elcsitítására, a fókusz megteremtésére? De mi van a futással?

Van aki nem is akar gondolkozni futás közben, csak élvezni akarja magát a mozgást, a légzést, a fájást, a szelet. Van, aki szó szerint megoldja a problémáit futás közben, és milyen jó neki. Ilyen nekem is szokott lenni, de én csak csendben szeretek futni. Minden jó, mostmár azt gondolom, hogy minden jó, mert mindenki azt csinálja, ami számára jó, és ki vagyok én, hogy ezt megítéljem. Még akkor sem, ha igazam van, mert az igazam, csak az enyém, nem a másé. Számára az lehet, hogy hülyeség, és igaza van. 

Amikor én futok, nagyon változatos dolgok futnak át az agyamon.

Sprintek, intervallok

Ha mondjuk 6x100 m emelkedőn végzett maximális sprint a feladat, akkor az egyik fontos szempont, hogy a sprintek egyenletesek legyenek. Az első kettőt általában sikerül nagyon erősen megfutnom, de a közepe felé elkezdek félni a fáradság miatt, hogy nem fogom tudni befejezni, ezért önkéntelenül is visszaveszek. Ez azt jelenti, hogy nem futom ki maximálisan azt a 100 métert. Tudatosan oda kell figyelnem, hogy ne lassítsak le 80 méternél. Ez az a pont, amikor könnyebb lenne összeesni, amikor fel akarom adni fejben, és komoly önbíztatásra van szükség. Ha csapatban edzel, akkor ezt a feladatot a többiek végzik, de én magamnak akarom :)

Erős koncentrációt és testtudatot igényel a maximális sprint, és elég jól fejleszti a kitartást. Gyakran látom a lelki szemeim előtt magamat, amint tépek fel az emelkedőn, a tárgyak elmosott pacaként suhannak el mellettem, és csak a célpont éles, pl. egy bizonyos parkolóóra. Bámulatosnak, sportosnak, és erősnek látom magam, olyannak, amilyen lenni akarok. Emlékszem a gondolataimra, melyek zöme arról szól, hogy nem bírom ki, nem érek végig, belassulok... majd a 80. méternél, a legnagyobb fájdalomnál váltok arra, hogy nem fogom hagyni, nem leszek lassabb, SIKERÜLNI fog, KIRÁLY vagyok, LEGYŐZHETETLEN vagyok!!! Ez működik.

Már aznap délután félek az esti sprintektől, mert tudom, hogy mennyire fog fájni. És ettől boldog vagyok olyankor. Boldogan félek. Boldog vagyok, mert tudom, hogy hatalmas sikerélmény ér majd. Igazi öndopping, ha sikerül. Jó, igen, olyan is van, hogy nem sikerül. Meglepem magam ezzel, de már jól kezelem, nem ostorozom magam. Tudom, hogy ma nem sikerült, de ez nem jelenti azt, hogy legközelebb se fog. Ma nem jött ki a lépés, de az edzés értéke ugyan úgy megvolt.

Hosszabb, laza futások pulzuskontrollal

Ezek azok a futások, amiket ha nem kell kínzóan alacsony pulzussal futnom, akkor át tudom magam adni az érzésnek. Ma már. De nem volt mindig így. Évek óta futok, és most sincs mindig meg a flow. Mivel tudatosan edzek, számomra a sport a kikapcsolás mellett egy önként vállalt feladat is, amiket végre kell hajtanom, ha el akarom érni a céljaimat. Ezért az első a pulzuskontrol. Van olyan, hogy ma szükségem van a futás jótékony hatására, hogy maximálisan élvezni akarom, és akkor picit csalok, de legtöbbször figyelek.

Ez a figyelem leköti némileg az agyam, mert rendszeresen ellenőrzöm a pulzusom, és ha túllépem a felső határt, akkor vissza kell vennem. Ez elvesz picit az élvezeti értékéből, de meg lehet tanulni élvezni. Eleinte nagyon idegesített, sokat küzdöttem azzal, hogy be tudjam tartani a pulzuszónáimat. Ez nekem nem ment hetek alatt. Évek.

Végre, mostmár ebben a feladat típusban (amit csak E1 futásnak nevezünk az ENSPORTnál) egyre gyakrabban tudok elgondolkozni a dolgaimon, mert a komfort tempómhoz egészen közel áll az E1. Ha így van, akkor gyanús, hogy ilyenkor kell új teljesítménydiagnosztikát elvégezni, szinte biztos, hogy csökkennének a zóna értékek :)

Komfort futás

Ez a legkényelmesebb, és a leghaszontalanabb is a többi mellett. Laza, de van tempó, nincs kontroll, nem kell figyelni semmire (pulzus, légzés, tempó, lépésszám, karmozgás, testtartás stb..), és ha ezt egy pályán végzem, akkor tényleg semmi másra sem kell figyelni. Ez a futás a legjobb az agyalásra, de a fejlődés szempontjából nem annyira. Nem elég gyors a gyorsaság fejlesztéséhez, és nem elég lassú az állóképesség fejlesztéséhez. Ez valahol az E1/E2 futás lenne. Ha komoly gondjaimon szeretnék gondolkozni, akkor ezt választom.

Meditatív futás

Számomra a terepfutás egyfajta meditáció. Talán ezért szeretem egyedül. Ha megvan a képességed, és az alázatod arra, hogy átadd magad a természet szépségeinek, ha hagyod, hogy lenyűgözzön egy tócsán átgázolás, ha nem undorodsz a vaddisznószar szagától, ha szívesen iszol havat, és ürítesz egy bokor mögött, nem félsz a vizhólyagtól, el tudod engedni a teljesítményt, akkor tudsz felszabadultan futni kint, úgy, mint én. Tudsz agyalás nélkül futni. Tudsz görcs nélkül futni. Mostanában napi szinten szükségem lenne erre. Amikor komolyabb lelki problámáim voltak, mindig sokkal többet futottam terepen.

A terepfutásban a legrosszab maga a kijutás a kiindulópontig, főleg télen, autó nélkül. Utána még kell egy kis idő, amíg eltűnök az utak mellől, a hangok mellől, és mintha egy másik világba lépnék. Az sem zökkent ki, ha mások jönnek szembe, Ők is ott laknak, abban a világban. Ezeken a futásokon igazi békét érzek, nyugalmat, ami kitart ameddig kitart. Tény, hogy várom, hogy az időjárás is kedvezőbb legyen.

Sajnos nem tartozom azon kemények közé, akik futnak bármi van, és sose mondom, hogy a futás az életem, stb.. Minden szélsőséges megfogalmazástól elhatárolódom, kivétel ha a poén része. Sőt, néha félelmetesen elvakult kiírásokkal találkozom a Facebookon, amikkel már nem tudok azonosulni.