"Beszédes kedvemben vagyok, hosszú leszek." - ezt a bevezetőt még a bringán találtam ki, hazafelé jövet, de azóta ez elmúlt. Azóta kétszer voltam boldog. Először, amikor hazaértem, mert végig esett és alig láttam valamit. Másodszor, amikor mindent eltakarítottam, kimostam, felmostam, elmostam, letöröltem és megolajoztam.
Első boldogságom nem volt oktalan. Múlt szombaton az edzésről hazafelé tartottam már, amikor a derekam makacsul tiltakozni kezdett a további igénybevétel ellen. Ilyen viszályban lenni a derekunkkal nem szerencsés Dunakeszi túlsó határában, de nem volt mit tenni, küzdelmes, és szerencsétlen sorsommal kibékülve csak hazaértem. Na, azóta fáj, és ennyit erről. Féltem a mai edzéstől, mert a már szokássá vált Fenyőgyöngye volt a cél örökhajtós hű barátommal. Ennek az edzésnek jellemzője, hogy igénybe veszi a derekat, többek között, és erősíti. Mindenesetre a szombati szerencsétlenül járásom óta futottam, és úsztam is már, munkába is a fixivel járok, és nem romlik. Nem javult, de nem is romlik. Ma az is kiderült, hogy nem ártottam többet ezzel az edzéssel sem.
Nehezen indult, hiszen, mire hazaértem a munkából, elkezdett esni az eső. Eleinte csak szemerkélt, de le mertem volna fogadni, hogy rákezd. Nyertem volna. De mint tudjuk, az edzés nem döntés és nem választás kérdése, itt nincs demokrácia, és a politikát is mellőzzük kérem. Feladatok vannak, és amíg két lábra bírok állni, - na és amíg nem parancsol rám a kedvesem - addig bizony edzeni fogok. Ilyen kemény vagyok na. Ha jobban belegondolok, nagyképűség volna azt írni, hogy mekkora erőfeszítés és motiváltság kellett elindulni edzeni. Éppen ellenkezőleg. Amikor minden rendben van, és az idő is átlagos, azaz nem napsütötte, de azért nincs szél és eső, olyankor sokkal nehezebb elindulni. Ma motivált, hogy a szél ellen is kell edzenem, az esőben is komfortosan kell éreznem magam, és meg kell tanulnom mindezt élvezni, szeretni és együtt élni vele, mintha misem lenne természetesebb. A faromon lévő szövet is lassan, kíméletesen eresztette át a hátsó kerék gyors munkájának köszönhető vizet, így nem ért annyira sokkos hatás, mert szépen lassan melegítette fel a testem melege. Semmi baj nem volt a Kolosy-térig. Kicsit zavart csak, hogy a szemüvegemen megülő vízcseppek az autók minden fényét megtízszerezték egyenként, és a seggemben dudáló autókkal sem konfrontálódtam. Van annak elég baja, ha az irányjelző helyett is dudál rám. Biztos hiányolta a kormányomat beszakadni a szélvédőjén, de bizony ahhoz nem kellett volna már sokat melóznia. Lusta dög.
Innentől már nem volt semmi más dolgom, mint eddig, egyik lábam után a másikkal is tövig tolni a pedált, amíg fel nem érek. Tiszta meló. Valahogy mindig olyan nehéz az a meredek rész ott a kanyar után. De rájöttem, hogy sosem lesz könnyebb, ha mindig is kicsit gyorsabban megyek át rajta. Éppen ugyan olyan nehéz marad. Jogos a következtetés, hogy akkor ez mindig szívás lesz. Nem baj, hiszem az edzések java eleve szívás. Főleg télen, főleg kint. Kinek csak kis esze van, ki nem teszi a lábát szeles, esős időben, hacsak nem mentős vagy tűzoltó, bár utóbbinak a tűz miatt sem nagyon kellett ma este aggódnia. Az én aggodalmam is csökkent, amikor már kiértem az épületek közül és jó erőben érezve magam, tapostam, lihegtem. Egyszóval haladtam a cél fel, az aznapi cél felé, ami az volt, hogy jussak fel, és a derekam jobban ne fájjon, mint most. Az se kutya.
Volt boldogság, amikor felértem, de fél percig se tartott, mert amikor az ember valahova felér, onnan jobbára le is kell jönnie. Örökhajtóssal ez is bonyolultabb. Nem csak legurulunk, élvezve, ahogy a szél az arcunkba kapaszkodik. Fenéket, mi kapaszkodunk a kormányba, cipő talpát belevéssük a pedálba, és usgyi, szépen lefelé, csak komótosan. Vicces lehet a keresztutcából kanyarodni vágyó autós közlekedési partner számára látni az ürgét, amint lefelé teker a lejtőn, vicsorgó fogakkal, minden hajtásnál megemelkedve, és látszik rajta, hogy vért izzad, hogy letekerjen. Most komolyan, ha nem én lennék, én is lehülyézném, de így csak... respect :)
Valahogy, nem tudom, hogy hogy, de valahogy másodjára is beázott a seggem. Lefelé menet. Amikor emiatt bosszankodtam, még nem tudtam, hogy majd ha leérek félig vakon abban a hülye szemüvegbe, akkor a cipőm is beázik. Mit beázik, beömlik rajta az álló vízből felcsapott része, és szerintem abból is a hidegebbik. De legalább már az Árpád-híd közelében jártam, onnan már bárhogyan kibírom. Persze, egy kósza pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy kellene még +15 percet tekerni, hogy meglegyen a kívánt idő, de ezt gyorsan megbeszéltem magammal. Most örülni kell, hogy a derekam nem törte derékba a derekas munkám.
Otthon, édes otthon Te csodás, de szeretlek. De tisztán szeretlek, és egy ilyen kirándulás után a lakás 30%-a pocsolya és sár lett, nomeg homok. Pikk-pakk, 2 óra és minden a régi, sőt, jobb. A kedvem is, de ilyenkor eszembe jut, hogy holnap reggel 6:30-ra már a vízben kell lennem, mert vár rám 3000 méter úszás a boldogságban. Megyek is aludni.
Ha ezt végigolvastad, és úgy érzed, ennek nem volt semmi értelme, jól érzed.
