Ez volt az első terepfutó versenyem. Sajnos (főleg miattam) nem sokat futok terepen. Alig pár száz km van a terepcipőben, pedig nagyon szeretem. Teljesen más, mint a városban. Nem fogom azt mondani, hogy jobb, egyszerűen más. Másért lehet szeretni a terepfutást és másért a városit. Mindenhol szeretek futni, nem a talaj vagy a környezet dönt. Nálam maga a mozgásforma, sőt, maga a mozgás az, ami miatt futok, biciklizek, úszok stb.. Ezért bele sem kezdek sosem olyan vitába, hogy melyik a jobb vagy egészségesebb.

Múlt vasárnap elérkezett a nap, a terepfutás napja, az Inov8 Vértes, amit már nagyon vártam, amitől kicsit tartottam és folyamatos izgalomban tartott a tudat, hogy nemsokára ott leszek. Kevés tapasztalatom van nem csak a terep, hanem a szintes futás terén is. Hiába futok egy ideje, egészen más föl/le futni. Elméleteim vannak, amikkel próbálkozom. Az emelkedőkön sűrítem a lépéseket és csökkentem a hosszukat. Lejtőn is a lépések sűrítése a terv, de a hosszt nehéz lenne megsaccolni, inkább arra figyelek, hogy ne bukjak orra. 

Verseny

Előző nap futottam 5km-t döngölt úton, és vártuk a másnapot. Izgultunk az időjárás miatt, mert szinte egész héten esőt jósoltak, de tudjuk, hogy ez nem sokat számít. Most sem jött be, mert napsütésben autóztunk. Szár egy pici község, rengeteg autóval. Én ezt tapasztaltam :) 

A rajtszámfelvétel gyorsan ment, talán 1-2 percet kellett sorban állnom. Az időmérő chip is új volt, és nem is tetszett. Zavart a verseny közben, pakolgattam az ujjaimon, forgattam és egyszer leejtettem. A rajt előtt szokatlanul nyugodt voltam az ilyenkor megszokotthoz képest. Talán azért, mert a táv nem jelent különösebb kihívást, így csak a terep miatt izgulhattam, de azzal is tisztában voltam, hogy amikor új volt a cipő, 27km-el avattam fel 1100m szinttel, és azóta sokat futottam már. Igaz, öregedtem is. Magamon is csodálkoztam, hogy a rajt előtt 3-4 perccel még elmentem a mosdóba is, és a rajt után sem jelentett gondot, hogy visszaforduljak leadni Dominikának a szemüveget. Máskor.. visszafelé... soha.., főleg nem rajt után. Hová ez a nagy nyugalom, nem tudom, mindenesetre kicsit jobb így versenyezni. 

Rajt

Miután letettem a napszemüveget, kocogni kezdtem a többiek után. Eléggé hátra kerültem, de nem ez zavart, hanem a merev lábaim. Tudtam, hogy nem  nyomhatom meg nagyon, mert akkor merev izmokkal és lesavasodva kell végigfutni a versenyt. Muszáj leszek futni a rajt előtt, ez van. Ezért felvettem egy tempót, folyamatosan kontrolláltam magam, de lassan előzgettem is. Percenként kapott el a vágy, hogy mindenkit lesprinteljek, magam mögött hagyjak, és ezen uralkodni kell. Fej harca a szívvel. Még a félmaratont is felesleges elkapkodnom, mert én egyszerűen nem az a gyorsan kezdős típus vagyok. Folyamatosan gyorsulok, és nem is esik jól máshogy.

Még így is megfáradtam az emelkedőkön. A legmagasabb pont már megvolt az első 6km-en belül. Ilyenkor voltak olyan gondolataim is, hogy ez egy nagyon küzdelmes és vértizzadós, majdnem feladós verseny lesz, amikor megfogadom, hogy soha többé ide nem jövök. Mint a sprint távú triatlonok. De nem. Az 9. km után már egészen poénkodós kedvemben voltam. Észrevettem, hogy még így is jobb vagyok emelkedőkön, mint azok, akikkel szinte végig futottam, ugyanis emelkedőkön feljöttem, de megálltam mögöttük, lejtőn viszont elszaladtak. Tehát, kell erősíteni, de a lejtmenetre nagyon rá kell gyúrni. Kerékpáron se szeretem, hogy emelkedőn előzök ugyan, de lejtőn elgurul mellettem. 

A 15. km-ig voltak vegyes érzések. Sokszor éreztem, hogy sok a tempó, de a pulzusom szerint ez csak hiszti, így nem lassítottam, mert tudom azt is, hogy hajlamos vagyok túltartalékolni. Most is sikerült. Bár nagyon vártam a végét, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, és nem féltem a görcstől, az utolsó 2km-en egészen jól voltam. Talán azért is, mert az aszfalt volt, és az (most még) az én terepem, ott vagyok hun. Itt már beértem a női mezőny első helyen futóját, aki szegény eléggé eléhezett, de csak iso-val tudtam segíteni. S mivel 19km-en át futott előttem, volt amikor már alig láttam, volt amikor majdnem beértem, nem tartottam sportszerűnek azt, ha az utolsó 1-2km-en lesprintelem. Így is sikerült felpörögni 4:10-es tempóig az utolsó km-en. Ez se rossz. 

Hozzá kell tennem, hogy ha hamarabb felfogom, hogy magamhoz képest nagyon jó az időm, akkor saját tempóba futok végig és jól kihajtom magam az utolsó 2km-en is. Talán 1 egész percet is tudtam volna még hozni. De ez tapasztalatszerzés volt, és teljesen elégedett vagyok azzal, ahogy sikerült. 

A Gerecse Trail is be van tervezve, csak még nem tudom, hogy melyik távon. Dominika szerint az S-en (14,6km) és nyomjam meg ahogy csak tudom. Engem talán jobban érdekel az L (29,2km) a maga 1000m szintjével. Ezt még ki kell találni.

Célban az első és én. Mennyivel jobb lenne azt írni, hogy a célban én, az első :) Talán majd ilyen is lesz. Végülis elsőre nem rossz a 16. hely 100+ indulóból. 

Ez pedig az a kép, aminek senki sem örül, ha készül róla. Amikor leadtam a chip-et és megfordultam, 1m-re volt az arcomtól a fotós, aki lekapja a célbaérkezőket, de én igyekeztem (volna) elkerülni az ennyire közeli képet :)

Az eddigi szerencsém viszont hallomásból ítélve elhagyott. Kint szakad, én pedig a blog megírása miatt csak most indulok haza, rövidnadrágban :)