Nem vagyok tapasztalt terepfutó, de mindig is szerettem volna edzeni a hegyekben heti egyszer. Sajnos ez nem ilyen egyszerű, ezért nem tudtam erre céltudatosan készülni, edzeni. Az edzéseim nagy része aszfalt, kb 97%-ban, és a hosszú edzéseim se szokott 20km felett lenni. Kicsit lassan indul be a futó karrier, mert elég sok gyulladásos problémával kellett megbirkóznom (IT szalag, talp ín..). Első terepfutó versenyem az Inov8 Vértes félmaraton volt, újabb löketet kapott a lelkesedésem a terepfutás iránt. Amikor megláttam az UTH kiírását, azonnal leveleztem Nándinak, ami kb 1 sorból állt: "Még sose futottam 52km-t, és lehet, hogy nem is menne, de..(kit érdekel)". Azt gondoltam, hogy sem Nándi, sem Dominika nem fogja támogatni, mert túl hosszú ez még nekem. Azért sem, mert a versenytől számítva 3 hétre lesz az IRONMAN. Meglepetésemre másnap jött Nándi válasza "Azt hiszem ekkor ez még belefér. :)". Vegyes érzés volt, de főleg gyerekes öröm, mint amikor jön a télapó, vagy közeleg a születésnapom. Volt benne aggodalom is, mert valósággá vált, hogy indulhatok. 52 km terepen, a Pilisben, sok szint, egyenletlen talaj, csupa olyan, amire nagyon vágyom, de nem tudom, hogy fizikailag felkészültem-e rá. valahogy azonban mindig érezni szoktam legbelül, hogy mi az a cél, ami nekem menni fog. Legbelül éreztem, hogy ez nekem menni fog, de a józan ész aggódik, félt. Nándi levele után 3 órával már regisztráltam. 

Remek felkészülési versenynek tartom az Ironman-re a terepfutásokat. Máshogy edzi az izmaimat, mint az egyenletes talajon futás. Itt nem lehet lemerevedni. Gyakran tapasztalom a hosszú futások végén, hogy teljesen beállt 1-2 izmom, gondolom azért, mert alig kap más ingert egész futás alatt. Terepen ezt sose tapasztaltam. Teljesen máshogy kell futni fel, le és vízszintesen, így az izmoknak van idejük pihenni, lazulni is. 

Az önbizalmam az sem növelte, hogy nem készülhettem céltudatosan erre a versenyre sem. Úgy kellett erre tekinteni, mint egy futómű főpróba, teszt, hogy mit bír, és ebből lehet majd kalkulálni az IM-re. ez azt jelenti, hogy nem pihenten érkeztem, egész héten edzettem. Pénteken például Dobogókőre és környékén bringáztam magasabb intenzitáson, mert formába hozás van. Esett, fáztam, defektet kaptam. Mindezt megfejeltem a párom szülinapi bulijával még aznap, péntek este. A jólneveltség megkívánja, hogy koccintsak az ünnepelttel egyet. Kettőt.. szóval, nem mondható ideálisnak a felkészülés, ami nem is volt. 

Rajtszámfelvétel

Erről sokkal többet terveztem írni, de ..úgy döntöttem, - bármekkora hülyeségnek tartom, hogy nem adják ide a rajtszámom, csak akkor ha bemutatom a kötelező felszerelést (hiszen a rajt idejében ellenőrzik), hiába fizettem ki - hogy nem írok semmit. Este órákig győzködtem magam, hogy mégis induljak holnap, annyira elment a kedvem az egésztől. Még Nándit is felhívtam, hátha meg tud győzni. 

Első benyomások

Nagy érdeklődéssel figyeltem a rajt előtti pillanattól kezdve végig az embereket. Van tapasztalatom már kerékpáros, triatlonos és futóversenyeken is (ami aszfalton abszolválódik). Megismertem "általános" taktikákat, hozzáállásokat, és most betekintést nyerhettem a terepfutók közösségébe is. Azt kell mondjam, vannak problémák. Ez a személyes véleményem, senkit sem szeretnék megbántani. Én is egy trehány sportló vagyok a saját szememben, de azért a távolság és a sok szint megköveteli a tiszteletet. Míg az én taktikám egyetlen verseny tapasztalataiból merítve az volt, hogy minden emelkedőn sétálok, ami kicsit keményebb, addig sokan nekiestek a hegynek. Tudtuk, hogy sár lesz. Tudtuk, hogy 1600m szint lesz (többek szerint 1700 volt). A 241 indulóból eleve csak 197 ért célba, szintidőn belül pedig 141. Ez kereken 100 ember, nagyon sok. Ennyire azért nem kemény a verseny.

Update(!) közben megtudtam, hogy sokan el sem indultak, így a 100 ember nem valós adat, ami azért megnyugtató!

Többeket láttam alig féltáv után szétesni, éhezni, görcsölni. Elszomorító volt. Ez egy csodálatos sport. Közel vagy a természethez, szó szerint megérint a táj. Nem egyszer kell belógó ágak közt elsuhanni, a kezeddel és a testeddel félretolva őket, vagy éppen patakokon gázolsz át a köveken ugrálva, vagy csak fönek. Futottunk magas fűben, ereszkedtünk kiálló sziklás ösvényeken, suhantunk ha száraz volt és nem emelkedett, másztunk, ha nagyon meredek volt. Ehhez kell kondi, szusz, akarat, vágy, kitartás, frissítési stratégia, problémamegoldó képesség. Ha ezekkel nincs tisztában valaki, akkor szerintem csak csalódás fogja érni. De az is lehet, hogy csak én látom így. Mások vagyunk.

Rajt

Valamiért nem izgulok annyira futóversenyeken. Egy dolog miatt vártam nagyon ezt a versenyt, végig akartam menni rajta, hogy tudjam, jól felkészültem az IM-re.. csak ez volt a cél. A rajtzónában figyeltem a többieket, próbáltam kitalálni, hogy ki mennyire kemény. Úgy vettem észre, hogy mindenki elég laza. Általánosságban véve a felszerelésem mindenkihez képest alul maradt. Legtöbben futózsákkal indultak és vízzsákkal. Többen vittek magukkal poharat, zselét, kulacsot, botot, kompressziós zoknit... Én felpattintottam az imádott ultra könnyű Inov8 övtáskát egyetlen kulaccsal a jobb, telefon+2csoki+1sótabletta a bal zsákjába, hátra meg a nyavajás dzsekit és pont. Botot nem vinnék soha, egyszerűen nem is értem ezt. Kompressziós zoknival kapcsolatban az a véleményem, hogy nem, soha. Elhiszem, hogy segít, hogy könnyebb lehet így, de nekem nem ez a cél. Nem akarom úgy teljesíteni a versenyeket, hogy a végén az a gondolat gyötörjön, hogy enélkül nem ment volna. Minél kevesebb dolog kell. Pohár, gondoltam rá, de mivel ott a kulacs, nem kell. Hátizsák, ez sem kell, pont elég vízfelvevő lehetőség volt, és azért sem, mert a hátamon is nagyon szeretem leadni a hőt. Praktikus. Zselé, kellett volna, de kiment a fejemből, és úgy voltam vele, hogy ennyivel is kevesebb "spéci cucc", amiket egyébként nem szeretek. Amolyan "saját zsíron" típus vagyok. Végül is nem nyerni megyek, nem rekordokat dönteni, ami miatt minden hülye lehetőséget meg kell ragadjak. Csak mininalban nyomjuk..

Így álltam a rajtvonalon. Kicsinek és tapasztalatlannak érezve magam, és mindkettő igaz volt. Verseny előtti percekben elég kevés az önbizalmam, de ez segít abban, hogy ne bízzam el magam. Már a félmaratonoknál rájöttem, hogy a takarékos típus vagyok, aki nem rohan el, aki nehezen tudja kiadni magából a maximumot emiatt. Na majd az évek és a rutin. Mostmár rajtoljunk el végre.

Lajos forrás, 10,6km, szint 497m

Ez volt a leghosszabb rész. Tapasztaltam, figyeltem, kísérletezgettem. Megismerkedtem a sárral, hogy mennyire ragad és csúszik. Voltak olyan szakaszok, ahol a séta is problémás volt, mert majd lehúzta a cipőt, ahogy beleragadt a a sárba. Egyszer megálltam, és szorosabbra kötöttem a fűzőt, amitől kicsit stabilabb lett. Futni jobban lehet a nagy sárban (mint sétálni) kellő önbizalommal (hogy bírd a célig) és kissé jobban lábujjhegyre érkezve. Így aktívabb a talajfogás, jobban érzed, nem csúszik annyit, és a sarkad sem merül el a sárban, de sokkal energiaigényesebb futás. Akkor alkalmaztam, amikor már láttam a végét, és az előttem baktatókat akartam pszichésen kicsit kizökkenteni a komfortzónából :) Hozzá teszem, ez sikerült sokszor. Amikor valakit megelőztem, majd egy emelkedő jött és megálltam, Ő is megállt. Ha futottam, Ő is futni kezdet. Ha tempót váltottam, akkor hagyott a fenébe menni.

Az emelkedőkön sétáltam, betartottam, nem aggódtam, hogy hányadik leszek. Még mindig csak a teljesítés volt a cél szintidőn belül. Jól éreztem magam, nem voltam fáradt, és hála a sétás emelkedőknek, a lábaim is remekül voltak. A frissítőn csak vizet kértem és mentem is tovább. Az kicsit érdekes érzés, amikor emelkedőn sétálva előzöl.. akkor az mi? :) Igyekeztem ezt kerülni, mert szerintem nem méltó egy sportolóhoz. Kivéve persze a Vöröskőnél! Aki volt már ott, tudja miről beszélek. Aki nem, annak most megpróbálok keresni képet. Tényleg kellett a kéz is hozzá. Na de ne menjünk ilyen messzire, mert ez még nagyon-nagyon messze volt innen. 

Pilisszentlászló, 15,6km, szint 502m

Azt hiszem, hogy ez volt az első frissítő, amikor már beázott a cipőm. Ettől nagyon féltem már az indulás előtt is, de szerencsére ebből nem volt gond. Inov8 trailroc 235 cipőben teljesítettem a versenyt. Ha mindent jól csináltam, akkor valóban 300km van most benne. 3-4 alkalommal sikerült eltévesztenem a köveket és lépem patakba, mégis többször teljesen megszáradt, még a zoknim is. A célban is csak büdös volt benne, víz nem. Imádom ezt a cipőt. Bárcsak ne fűzős lenne, mert a fűzőt nem szeretem. Munka van vele, karban tartás, és balesetveszélyes. Egyszer kikötöződött. Ha éppen úgy lépek rá, hogy felbukok benne és éppen egy szakadék szélén futok (ami egyébként volt), akkor kész a baj. 

Ami meglepett, azt frissítőpont, ahol még le is ülhettem volna kényelmesen enni, inni. Jót derültem magamban, és végül is miért ne. Hosszú az út, megfárad az ember közben. Lehet, hogy 3-4 perc ülve töltött pihenés visszajön a pályán, de nekem ez akkor sem menne. Túl erős a versenyszellem. Az is tetszett, hogy lelkesen tapsoltak nekünk mindenhol. Nézők, arra járók, mindenki. Egyszerűen nem tudsz nem mosolyogni, annyira jókedvűek. Ilyenkor pár pacsit is osztogatok köszönetem jeléül. Kicsit mindenki sztár ilyenkor, teljes mértékben ezt éreztették velünk. 

Itt is vizet kértem a kulacsomba, ettem 1/3 banánt, egy nápolyival a számban máris fordultam kifelé a kunyhóból, irány tovább. Ezen a ponton 44. voltam és még mindig nagyon jól éreztem magam. Az átlagtempóm 7:21 az első checkpoint-ig. Ez nem egy világbajnok idő, szerencsére én sem vagyok az.  

Visegrád, 24,7km, szint 553m

Hamarabb eljött, mint reméltem. Itt is csak folyadékot kaptunk, vizet kértem, Facebook-ra posztoltam, kicsit nyújtottam a vádlim és uccu. Ez a rész nem tetszett annyira, sok volt számomra a beton, és kicsit kizökkentett abból a harmóniából, amit az erdőben megszoktam. Mivel kizökkentem, kicsit eltűnt a flow és volt időm máson gondolkozni. Többször számolgattam, hogy mennyi van még hátra, milyen is volt eddig, és vajon milyen lesz később. Majd jött a felismerés, mi úgy fejbe vágott, mint az asztal széle. Rájöttem, hogy majdnem féltávnál vagyunk, és még csak a szint egyharmada van meg. Ilyen kontextusban mégis fáradtnak éreztem maga, kiment belőlem minden erő, amikor megvilágosodtam. Ez a pillanat nem az a pillanat volt, ami éppen akkor emelte a verseny fényét, de a hangulatához elengedhetetlen. Kell egy kis para közben. Ettől kezdve egy jó darabig igyekeztem mindenkitől távol maradni, élvezni az egyedüllétet, nem eltévedni, és meditálni, koncentrálni, kikapcsolni, hangolódni a kemény, húzós emelkedőkre. Itt még nem voltam biztos a célba érkezésben.

Irány Pap-rét, az utolsó frissítőpont. A terv az volt, hogy kicsit szomjasan érkezem, de minden vizet megiszok. Így tudok tankolni a saját tankomba, és az övtatyóéba is, ami már talán elég lesz arra a ~19km-re. Ha nem, akkor majd kiszívom pár pillangó vérét. 

Pap-rét, 34,8km, szint 1080m

Visegrád után kb 5km-el találkoztam egy sráccal, akivel egészen idáig futottam. Jó volt a terepismerete, amit ki tudtam használni. Így könnyebb volt beosztani a vizet, és 2km-el Pap-rét előtt megittam mind, így a terv beteljesült. Ez a taktika is bejött. Nem volt olyan halálos 10km alatt az 500m szint, pedig tartottam tőle, de itt is, mint az elejétől végig, az emelkedőket szépen gyors sétában oldottam meg. Néha-néha kicsit kóstolgattam az emelkedőket, de eszembe jutott, hogy még nagyon messze a vége. Hogy őszinte legyek, egész jól elvoltam. Sok erőt merítettem abból, hogy mások mennyire ki voltak már itt, de adtam is vissza ebből. Akiket utolértem, azokkal beszéltem pár szót, próbáltam felvidítani őket, kitartásra buzdítani. Az egyik futó mondta is, hogy jó, hogy jöttem, mert egy kis plusz energiát tudtam adni neki. Tehát amit kaptam, visszaadtam, és tovább nyargaltam, immár egyre nagyobb önbizalommal. Itt már a 32. helyen voltam, és az átlagtempóm csökkent 7:17-re.

Pap-réten ettem 2 sós kekszet, egy harmad banánt, és iso-t kértem a kulacsomba. Elfelejtettem, hogy Visegrád után megettem egy Balaton szeletet is, ami  nagyon jól esett. 

Cél, 53,7km, 1600+m szint

Pap-rét után 2-3 km-el leszakadt a jól tájékozódó útitársam. Egyre nagyobb önbizalommal folytattam, egyre gyorsabban, és egyre kevesebb sétával. Pap-rét után 2 nagyobb emelkedő várt. Az első nagyon jó volt, szó szerint mászni kellett. Nem tudom mennyi lehetett, nehéz megsaccolni, de azt olvastam egy pályabejárásról készült blogban, hogy 1km-en van kb 205m szintemelkedés. Aki ide gyesza lábakkal érkezett,csak rosszabbal távozik, gigareccs. Én vigyorogtam mint a tejbetök, mert semmi bajom nem volt. Általános, mindent átfogó kellemes fáradtság már volt rajtam, nem szökkentem lépésről lépésre, de simán felmentem megállás nélkül. A csúcson Szasza fotózott. Innentől kezdve elkezdtem várni a végét. Olyan 12km lehetett még hátra. 

Csak futottam, és futottam. Igyekeztem technikásan a lefeléken. Fejemben volt minden, amit olvastam a Futni születtünk c. könyvben erről, de főleg az a rész, hogy ha nem tudod eldönteni, hogy egy kő előtt egyet vagy kettőt lépj, akkor lépj inkább hármat. Szaporázd a lépés, légy könnyed, lépj puhán. Végig ezek jártak a fejemben. Lejtős rész volt, és siettem, mert vártam már a következő emelkedőt, mert utána már célbefutó az utolsó 6-8km, és többnyire lefelé. Előtte azonban, még az utolsó emelkedő előtt volt egy forrás. Megálltam, kiittam annyi iso-t, amennyi kényelmesen belém fért, és töltöttem a friss forrás vízből. Még egy ilyen prosztatagyanús forrást.., de megmostam még az arcom is, mert ez mindig felfrissít, és tisztának lenni jó. 

A nagyobb önbizalom gyorsulással járt és előzésekkel. A sáros szakaszokon is jobban át tudtam kelni, nem gondolkoztam annyit, hogy hová lépek, csak mentem előre, láttam magam előtt a célkaput, elképzeltem, hogyan fogok átfutni rajta. Ilyenkor a hideg ráz. Az utolsó nagyobb emelkedőnek csak nagyon kis részét sétáltam. Beértem 1-2 embert itt is. Ami kínosan hosszú volt még az kb az utolsó 4-5 km. Aszfalt, föld és murva váltogatta egymást. Kezdtem unni, mert tudtam, hogy közel a cél, és ilyenkor mindig ezt érzem, akkor is, ha csak 21km a táv. Egyre bátrabban toltam, egyre keményebben az emelkedőket is. Volt aki meg is jegyezte, hogy "Hát igen, aki kemény, a végén is megtolja az emelkedőket". Erre csak annyit válaszoltam, hogy csak azért, mert már unom, és nagyon mennék haza. De az is benne volt, hogy Pap-rét óta már kicsit versenynek fogtam fel. Ha valakit megláttam a horizonton, akkor igyekeztem megelőzni. 

A végére az átlagon lement 7:08-ra, és a 22. helyen értem a célba. El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok ezzel az eredménnyel és a verseny utáni fizikai állapotommal. Másnap már nem pontosan így fogalmaztam. 

Másnap

Nagyon régen volt ilyen izomlázam, és a bal lábamon begyulladt picit a külső talp ín. (harmadnap van, már a gyulladás alig érződik). SMR henger, harmadnap úszás és SMR henger, és sok nyújtás, finom erősítések. Megint elmúlt éjfél, már másodjára járok így a blog miatt. Nagyon remélem, hogy megérte :)

Utószó

100%, hogy fogok még indulni terepfutó versenyeken, le fogom küzdeni minden ellenérzésem a szabályok iránt. De valószínűbb, hogy a terepfutó edzéseket jobban fogom szeretni. 

Big like

1. A pálya kijelölése 99,7%-ban tökéletes. Tényleg, szinte bolondbiztos.
2. Időjárás: ezzel valami elképesztő mázlink volt. Le a kalappal a szerencse üveggolyóm előtt, amit 25 éve nem találok.
3. A frissítők választékosak, mennyiségben és minőségben kifogástalan.
4. A segítők segítőkészek, gyorsak voltak, bár néha úgy tűnt, hogy páran azt sem tudják, milyen rendezvényen vannak, de ez nem vett el semmiből.
5. A sporik sportszerűek és többnyire vidámak voltak.
6. Pályavezetés tetszett, izgalmas és látványos volt sok helyen.

Dislike

1. Rajtcsomag felvétel körüli cécó.
2. Kötelező felszerelésben a dzseki.
3. Pályavezetésben azért pici mínusz, hogy számomra sok volt az aszfalt.

A terepfutás is (mint a városi futás vagy a kerékpár) kiválóan alkalmas kikapcsolódni, relaxálni. Emellett erősít, jól fejleszti a futótechnikát, kiváló kondiban tart és egészséges a megfelelő heti mennyiségben. Jót tesz a bokának is, az egyenletlen talaj megerősíti. Ez mit sem ér, ha olyan cipőd van, ami tart, támasz és fog, mert az csak elsorvasztja az lábfej izmait. Nagyon taktikus sport, sok ponton el lehet rontani, és komoly koncentrációt igényel egy tempósabb lejtmenet, főleg sziklás/gyökeres ösvényeken.  Nekem bevált a szapora, kis lépésekben darálni lefelé, piciket, puhákat lépni, nem beleengedni minden lépésbe a testsúlyom + amit a lendület ad. Izomból kell, izomból és inakból kell ezt megoldani, amit szép lassan erősítesz évről évre. Dumálok erről évről évre, de remélem, hogy lassan hitelessé válik, mert igyekszem hozni az eredményeket. És a legfontosabb, hogy mindezt egészségesen tegyem.