Ez az első olyan hétfő, amikor már feszült vagyok a hétvégi verseny miatt. Általában a verseny előtt 1-2 nappal kezdődik, és az úszás első perceiben múlik. 

Miről is szól ez

Jön a megmérettetés, az év legjobban várt, és legkeményebb megpróbáltatása. Erre készültem, erről álmodoztam, erről matekoztam a Google táblázatban. Február eleje óta erről szól minden hetem, minden napom. Erre edzek majd minden nap. A felkészülési időszakban teljes mértékben egy életstílussá válik a triatlon, ami kihat mindenre. A párkapcsolatra, az étkezési szokásokra, az alvási szokásra, nem is beszélve az edzésekről. Az már csak az öröm, nem az a melós rész.

Ilyenkor már gyötörnek a gondolatok, hogy eleget edzettem-e. Rendesen felkészültem? Mindent megtettem, ami tőlem telik? Hányszor voltam lusta vagy hanyag? Nem lehet sumákolni, önbecsapni, mert a verseny napján minden kiderül, és az ember földre hull, ha nem úgy alakul. 

Minden versenyzőnek kívánok nyugodt hetet, gondmenteset. Stresszből lehetőleg keveset, pihenésből eleget. 

Találkozunk szombaton, reggel 8-kor künt a napon. A napon, mit már vártunk nagyon, belecsapunk, mikor már magunk vagyunk, a vízben, Balatoni ízben, mi iható, aggodalomra okot tehát nem adó, a hőmérséklet legyen hát odaadó, és így lészen minden jó, csak rajtunk múló.

3800m úszva, 2 kört leróva a tóban, mielőtt a drótszamarat meglovagolva, 180 km-ert toljuk oda, Nagy-Gella derekára s onnan tépünk fel, és még háromszor újra ezt, míg a frász ki nem ver, de a gondolat, hogy futni kell, csak lelket ver. 42km nyavajás km, mit sorban kell, körökben osztva el vagy 12-szer, hogy a szerettem majd megnevel, ha gyöngülő akaratom már nem bír el. Homályos tekintettel, de annál nagyobb éhséggel falom az utolsó métert, mi a célkapu alatt nyúl el, és így leszek megint FINISHER. 

Ízelítő

Nem vagyok tapasztalt terepfutó, de mindig is szerettem volna edzeni a hegyekben heti egyszer. Sajnos ez nem ilyen egyszerű, ezért nem tudtam erre céltudatosan készülni, edzeni. Az edzéseim nagy része aszfalt, kb 97%-ban, és a hosszú edzéseim se szokott 20km felett lenni. Kicsit lassan indul be a futó karrier, mert elég sok gyulladásos problémával kellett megbirkóznom (IT szalag, talp ín..). Első terepfutó versenyem az Inov8 Vértes félmaraton volt, újabb löketet kapott a lelkesedésem a terepfutás iránt. Amikor megláttam az UTH kiírását, azonnal leveleztem Nándinak, ami kb 1 sorból állt: "Még sose futottam 52km-t, és lehet, hogy nem is menne, de..(kit érdekel)". Azt gondoltam, hogy sem Nándi, sem Dominika nem fogja támogatni, mert túl hosszú ez még nekem. Azért sem, mert a versenytől számítva 3 hétre lesz az IRONMAN. Meglepetésemre másnap jött Nándi válasza "Azt hiszem ekkor ez még belefér. :)". Vegyes érzés volt, de főleg gyerekes öröm, mint amikor jön a télapó, vagy közeleg a születésnapom. Volt benne aggodalom is, mert valósággá vált, hogy indulhatok. 52 km terepen, a Pilisben, sok szint, egyenletlen talaj, csupa olyan, amire nagyon vágyom, de nem tudom, hogy fizikailag felkészültem-e rá. valahogy azonban mindig érezni szoktam legbelül, hogy mi az a cél, ami nekem menni fog. Legbelül éreztem, hogy ez nekem menni fog, de a józan ész aggódik, félt. Nándi levele után 3 órával már regisztráltam. 

Remek felkészülési versenynek tartom az Ironman-re a terepfutásokat. Máshogy edzi az izmaimat, mint az egyenletes talajon futás. Itt nem lehet lemerevedni. Gyakran tapasztalom a hosszú futások végén, hogy teljesen beállt 1-2 izmom, gondolom azért, mert alig kap más ingert egész futás alatt. Terepen ezt sose tapasztaltam. Teljesen máshogy kell futni fel, le és vízszintesen, így az izmoknak van idejük pihenni, lazulni is. 

Az önbizalmam az sem növelte, hogy nem készülhettem céltudatosan erre a versenyre sem. Úgy kellett erre tekinteni, mint egy futómű főpróba, teszt, hogy mit bír, és ebből lehet majd kalkulálni az IM-re. ez azt jelenti, hogy nem pihenten érkeztem, egész héten edzettem. Pénteken például Dobogókőre és környékén bringáztam magasabb intenzitáson, mert formába hozás van. Esett, fáztam, defektet kaptam. Mindezt megfejeltem a párom szülinapi bulijával még aznap, péntek este. A jólneveltség megkívánja, hogy koccintsak az ünnepelttel egyet. Kettőt.. szóval, nem mondható ideálisnak a felkészülés, ami nem is volt. 

Rajtszámfelvétel

Erről sokkal többet terveztem írni, de ..úgy döntöttem, - bármekkora hülyeségnek tartom, hogy nem adják ide a rajtszámom, csak akkor ha bemutatom a kötelező felszerelést (hiszen a rajt idejében ellenőrzik), hiába fizettem ki - hogy nem írok semmit. Este órákig győzködtem magam, hogy mégis induljak holnap, annyira elment a kedvem az egésztől. Még Nándit is felhívtam, hátha meg tud győzni. 

Első benyomások

Nagy érdeklődéssel figyeltem a rajt előtti pillanattól kezdve végig az embereket. Van tapasztalatom már kerékpáros, triatlonos és futóversenyeken is (ami aszfalton abszolválódik). Megismertem "általános" taktikákat, hozzáállásokat, és most betekintést nyerhettem a terepfutók közösségébe is. Azt kell mondjam, vannak problémák. Ez a személyes véleményem, senkit sem szeretnék megbántani. Én is egy trehány sportló vagyok a saját szememben, de azért a távolság és a sok szint megköveteli a tiszteletet. Míg az én taktikám egyetlen verseny tapasztalataiból merítve az volt, hogy minden emelkedőn sétálok, ami kicsit keményebb, addig sokan nekiestek a hegynek. Tudtuk, hogy sár lesz. Tudtuk, hogy 1600m szint lesz (többek szerint 1700 volt). A 241 indulóból eleve csak 197 ért célba, szintidőn belül pedig 141. Ez kereken 100 ember, nagyon sok. Ennyire azért nem kemény a verseny.

Update(!) közben megtudtam, hogy sokan el sem indultak, így a 100 ember nem valós adat, ami azért megnyugtató!

Többeket láttam alig féltáv után szétesni, éhezni, görcsölni. Elszomorító volt. Ez egy csodálatos sport. Közel vagy a természethez, szó szerint megérint a táj. Nem egyszer kell belógó ágak közt elsuhanni, a kezeddel és a testeddel félretolva őket, vagy éppen patakokon gázolsz át a köveken ugrálva, vagy csak fönek. Futottunk magas fűben, ereszkedtünk kiálló sziklás ösvényeken, suhantunk ha száraz volt és nem emelkedett, másztunk, ha nagyon meredek volt. Ehhez kell kondi, szusz, akarat, vágy, kitartás, frissítési stratégia, problémamegoldó képesség. Ha ezekkel nincs tisztában valaki, akkor szerintem csak csalódás fogja érni. De az is lehet, hogy csak én látom így. Mások vagyunk.

Rajt

Valamiért nem izgulok annyira futóversenyeken. Egy dolog miatt vártam nagyon ezt a versenyt, végig akartam menni rajta, hogy tudjam, jól felkészültem az IM-re.. csak ez volt a cél. A rajtzónában figyeltem a többieket, próbáltam kitalálni, hogy ki mennyire kemény. Úgy vettem észre, hogy mindenki elég laza. Általánosságban véve a felszerelésem mindenkihez képest alul maradt. Legtöbben futózsákkal indultak és vízzsákkal. Többen vittek magukkal poharat, zselét, kulacsot, botot, kompressziós zoknit... Én felpattintottam az imádott ultra könnyű Inov8 övtáskát egyetlen kulaccsal a jobb, telefon+2csoki+1sótabletta a bal zsákjába, hátra meg a nyavajás dzsekit és pont. Botot nem vinnék soha, egyszerűen nem is értem ezt. Kompressziós zoknival kapcsolatban az a véleményem, hogy nem, soha. Elhiszem, hogy segít, hogy könnyebb lehet így, de nekem nem ez a cél. Nem akarom úgy teljesíteni a versenyeket, hogy a végén az a gondolat gyötörjön, hogy enélkül nem ment volna. Minél kevesebb dolog kell. Pohár, gondoltam rá, de mivel ott a kulacs, nem kell. Hátizsák, ez sem kell, pont elég vízfelvevő lehetőség volt, és azért sem, mert a hátamon is nagyon szeretem leadni a hőt. Praktikus. Zselé, kellett volna, de kiment a fejemből, és úgy voltam vele, hogy ennyivel is kevesebb "spéci cucc", amiket egyébként nem szeretek. Amolyan "saját zsíron" típus vagyok. Végül is nem nyerni megyek, nem rekordokat dönteni, ami miatt minden hülye lehetőséget meg kell ragadjak. Csak mininalban nyomjuk..

Így álltam a rajtvonalon. Kicsinek és tapasztalatlannak érezve magam, és mindkettő igaz volt. Verseny előtti percekben elég kevés az önbizalmam, de ez segít abban, hogy ne bízzam el magam. Már a félmaratonoknál rájöttem, hogy a takarékos típus vagyok, aki nem rohan el, aki nehezen tudja kiadni magából a maximumot emiatt. Na majd az évek és a rutin. Mostmár rajtoljunk el végre.

Lajos forrás, 10,6km, szint 497m

Ez volt a leghosszabb rész. Tapasztaltam, figyeltem, kísérletezgettem. Megismerkedtem a sárral, hogy mennyire ragad és csúszik. Voltak olyan szakaszok, ahol a séta is problémás volt, mert majd lehúzta a cipőt, ahogy beleragadt a a sárba. Egyszer megálltam, és szorosabbra kötöttem a fűzőt, amitől kicsit stabilabb lett. Futni jobban lehet a nagy sárban (mint sétálni) kellő önbizalommal (hogy bírd a célig) és kissé jobban lábujjhegyre érkezve. Így aktívabb a talajfogás, jobban érzed, nem csúszik annyit, és a sarkad sem merül el a sárban, de sokkal energiaigényesebb futás. Akkor alkalmaztam, amikor már láttam a végét, és az előttem baktatókat akartam pszichésen kicsit kizökkenteni a komfortzónából :) Hozzá teszem, ez sikerült sokszor. Amikor valakit megelőztem, majd egy emelkedő jött és megálltam, Ő is megállt. Ha futottam, Ő is futni kezdet. Ha tempót váltottam, akkor hagyott a fenébe menni.

Az emelkedőkön sétáltam, betartottam, nem aggódtam, hogy hányadik leszek. Még mindig csak a teljesítés volt a cél szintidőn belül. Jól éreztem magam, nem voltam fáradt, és hála a sétás emelkedőknek, a lábaim is remekül voltak. A frissítőn csak vizet kértem és mentem is tovább. Az kicsit érdekes érzés, amikor emelkedőn sétálva előzöl.. akkor az mi? :) Igyekeztem ezt kerülni, mert szerintem nem méltó egy sportolóhoz. Kivéve persze a Vöröskőnél! Aki volt már ott, tudja miről beszélek. Aki nem, annak most megpróbálok keresni képet. Tényleg kellett a kéz is hozzá. Na de ne menjünk ilyen messzire, mert ez még nagyon-nagyon messze volt innen. 

Pilisszentlászló, 15,6km, szint 502m

Azt hiszem, hogy ez volt az első frissítő, amikor már beázott a cipőm. Ettől nagyon féltem már az indulás előtt is, de szerencsére ebből nem volt gond. Inov8 trailroc 235 cipőben teljesítettem a versenyt. Ha mindent jól csináltam, akkor valóban 300km van most benne. 3-4 alkalommal sikerült eltévesztenem a köveket és lépem patakba, mégis többször teljesen megszáradt, még a zoknim is. A célban is csak büdös volt benne, víz nem. Imádom ezt a cipőt. Bárcsak ne fűzős lenne, mert a fűzőt nem szeretem. Munka van vele, karban tartás, és balesetveszélyes. Egyszer kikötöződött. Ha éppen úgy lépek rá, hogy felbukok benne és éppen egy szakadék szélén futok (ami egyébként volt), akkor kész a baj. 

Ami meglepett, azt frissítőpont, ahol még le is ülhettem volna kényelmesen enni, inni. Jót derültem magamban, és végül is miért ne. Hosszú az út, megfárad az ember közben. Lehet, hogy 3-4 perc ülve töltött pihenés visszajön a pályán, de nekem ez akkor sem menne. Túl erős a versenyszellem. Az is tetszett, hogy lelkesen tapsoltak nekünk mindenhol. Nézők, arra járók, mindenki. Egyszerűen nem tudsz nem mosolyogni, annyira jókedvűek. Ilyenkor pár pacsit is osztogatok köszönetem jeléül. Kicsit mindenki sztár ilyenkor, teljes mértékben ezt éreztették velünk. 

Itt is vizet kértem a kulacsomba, ettem 1/3 banánt, egy nápolyival a számban máris fordultam kifelé a kunyhóból, irány tovább. Ezen a ponton 44. voltam és még mindig nagyon jól éreztem magam. Az átlagtempóm 7:21 az első checkpoint-ig. Ez nem egy világbajnok idő, szerencsére én sem vagyok az.  

Visegrád, 24,7km, szint 553m

Hamarabb eljött, mint reméltem. Itt is csak folyadékot kaptunk, vizet kértem, Facebook-ra posztoltam, kicsit nyújtottam a vádlim és uccu. Ez a rész nem tetszett annyira, sok volt számomra a beton, és kicsit kizökkentett abból a harmóniából, amit az erdőben megszoktam. Mivel kizökkentem, kicsit eltűnt a flow és volt időm máson gondolkozni. Többször számolgattam, hogy mennyi van még hátra, milyen is volt eddig, és vajon milyen lesz később. Majd jött a felismerés, mi úgy fejbe vágott, mint az asztal széle. Rájöttem, hogy majdnem féltávnál vagyunk, és még csak a szint egyharmada van meg. Ilyen kontextusban mégis fáradtnak éreztem maga, kiment belőlem minden erő, amikor megvilágosodtam. Ez a pillanat nem az a pillanat volt, ami éppen akkor emelte a verseny fényét, de a hangulatához elengedhetetlen. Kell egy kis para közben. Ettől kezdve egy jó darabig igyekeztem mindenkitől távol maradni, élvezni az egyedüllétet, nem eltévedni, és meditálni, koncentrálni, kikapcsolni, hangolódni a kemény, húzós emelkedőkre. Itt még nem voltam biztos a célba érkezésben.

Irány Pap-rét, az utolsó frissítőpont. A terv az volt, hogy kicsit szomjasan érkezem, de minden vizet megiszok. Így tudok tankolni a saját tankomba, és az övtatyóéba is, ami már talán elég lesz arra a ~19km-re. Ha nem, akkor majd kiszívom pár pillangó vérét. 

Pap-rét, 34,8km, szint 1080m

Visegrád után kb 5km-el találkoztam egy sráccal, akivel egészen idáig futottam. Jó volt a terepismerete, amit ki tudtam használni. Így könnyebb volt beosztani a vizet, és 2km-el Pap-rét előtt megittam mind, így a terv beteljesült. Ez a taktika is bejött. Nem volt olyan halálos 10km alatt az 500m szint, pedig tartottam tőle, de itt is, mint az elejétől végig, az emelkedőket szépen gyors sétában oldottam meg. Néha-néha kicsit kóstolgattam az emelkedőket, de eszembe jutott, hogy még nagyon messze a vége. Hogy őszinte legyek, egész jól elvoltam. Sok erőt merítettem abból, hogy mások mennyire ki voltak már itt, de adtam is vissza ebből. Akiket utolértem, azokkal beszéltem pár szót, próbáltam felvidítani őket, kitartásra buzdítani. Az egyik futó mondta is, hogy jó, hogy jöttem, mert egy kis plusz energiát tudtam adni neki. Tehát amit kaptam, visszaadtam, és tovább nyargaltam, immár egyre nagyobb önbizalommal. Itt már a 32. helyen voltam, és az átlagtempóm csökkent 7:17-re.

Pap-réten ettem 2 sós kekszet, egy harmad banánt, és iso-t kértem a kulacsomba. Elfelejtettem, hogy Visegrád után megettem egy Balaton szeletet is, ami  nagyon jól esett. 

Cél, 53,7km, 1600+m szint

Pap-rét után 2-3 km-el leszakadt a jól tájékozódó útitársam. Egyre nagyobb önbizalommal folytattam, egyre gyorsabban, és egyre kevesebb sétával. Pap-rét után 2 nagyobb emelkedő várt. Az első nagyon jó volt, szó szerint mászni kellett. Nem tudom mennyi lehetett, nehéz megsaccolni, de azt olvastam egy pályabejárásról készült blogban, hogy 1km-en van kb 205m szintemelkedés. Aki ide gyesza lábakkal érkezett,csak rosszabbal távozik, gigareccs. Én vigyorogtam mint a tejbetök, mert semmi bajom nem volt. Általános, mindent átfogó kellemes fáradtság már volt rajtam, nem szökkentem lépésről lépésre, de simán felmentem megállás nélkül. A csúcson Szasza fotózott. Innentől kezdve elkezdtem várni a végét. Olyan 12km lehetett még hátra. 

Csak futottam, és futottam. Igyekeztem technikásan a lefeléken. Fejemben volt minden, amit olvastam a Futni születtünk c. könyvben erről, de főleg az a rész, hogy ha nem tudod eldönteni, hogy egy kő előtt egyet vagy kettőt lépj, akkor lépj inkább hármat. Szaporázd a lépés, légy könnyed, lépj puhán. Végig ezek jártak a fejemben. Lejtős rész volt, és siettem, mert vártam már a következő emelkedőt, mert utána már célbefutó az utolsó 6-8km, és többnyire lefelé. Előtte azonban, még az utolsó emelkedő előtt volt egy forrás. Megálltam, kiittam annyi iso-t, amennyi kényelmesen belém fért, és töltöttem a friss forrás vízből. Még egy ilyen prosztatagyanús forrást.., de megmostam még az arcom is, mert ez mindig felfrissít, és tisztának lenni jó. 

A nagyobb önbizalom gyorsulással járt és előzésekkel. A sáros szakaszokon is jobban át tudtam kelni, nem gondolkoztam annyit, hogy hová lépek, csak mentem előre, láttam magam előtt a célkaput, elképzeltem, hogyan fogok átfutni rajta. Ilyenkor a hideg ráz. Az utolsó nagyobb emelkedőnek csak nagyon kis részét sétáltam. Beértem 1-2 embert itt is. Ami kínosan hosszú volt még az kb az utolsó 4-5 km. Aszfalt, föld és murva váltogatta egymást. Kezdtem unni, mert tudtam, hogy közel a cél, és ilyenkor mindig ezt érzem, akkor is, ha csak 21km a táv. Egyre bátrabban toltam, egyre keményebben az emelkedőket is. Volt aki meg is jegyezte, hogy "Hát igen, aki kemény, a végén is megtolja az emelkedőket". Erre csak annyit válaszoltam, hogy csak azért, mert már unom, és nagyon mennék haza. De az is benne volt, hogy Pap-rét óta már kicsit versenynek fogtam fel. Ha valakit megláttam a horizonton, akkor igyekeztem megelőzni. 

A végére az átlagon lement 7:08-ra, és a 22. helyen értem a célba. El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok ezzel az eredménnyel és a verseny utáni fizikai állapotommal. Másnap már nem pontosan így fogalmaztam. 

Másnap

Nagyon régen volt ilyen izomlázam, és a bal lábamon begyulladt picit a külső talp ín. (harmadnap van, már a gyulladás alig érződik). SMR henger, harmadnap úszás és SMR henger, és sok nyújtás, finom erősítések. Megint elmúlt éjfél, már másodjára járok így a blog miatt. Nagyon remélem, hogy megérte :)

Utószó

100%, hogy fogok még indulni terepfutó versenyeken, le fogom küzdeni minden ellenérzésem a szabályok iránt. De valószínűbb, hogy a terepfutó edzéseket jobban fogom szeretni. 

Big like

1. A pálya kijelölése 99,7%-ban tökéletes. Tényleg, szinte bolondbiztos.
2. Időjárás: ezzel valami elképesztő mázlink volt. Le a kalappal a szerencse üveggolyóm előtt, amit 25 éve nem találok.
3. A frissítők választékosak, mennyiségben és minőségben kifogástalan.
4. A segítők segítőkészek, gyorsak voltak, bár néha úgy tűnt, hogy páran azt sem tudják, milyen rendezvényen vannak, de ez nem vett el semmiből.
5. A sporik sportszerűek és többnyire vidámak voltak.
6. Pályavezetés tetszett, izgalmas és látványos volt sok helyen.

Dislike

1. Rajtcsomag felvétel körüli cécó.
2. Kötelező felszerelésben a dzseki.
3. Pályavezetésben azért pici mínusz, hogy számomra sok volt az aszfalt.

A terepfutás is (mint a városi futás vagy a kerékpár) kiválóan alkalmas kikapcsolódni, relaxálni. Emellett erősít, jól fejleszti a futótechnikát, kiváló kondiban tart és egészséges a megfelelő heti mennyiségben. Jót tesz a bokának is, az egyenletlen talaj megerősíti. Ez mit sem ér, ha olyan cipőd van, ami tart, támasz és fog, mert az csak elsorvasztja az lábfej izmait. Nagyon taktikus sport, sok ponton el lehet rontani, és komoly koncentrációt igényel egy tempósabb lejtmenet, főleg sziklás/gyökeres ösvényeken.  Nekem bevált a szapora, kis lépésekben darálni lefelé, piciket, puhákat lépni, nem beleengedni minden lépésbe a testsúlyom + amit a lendület ad. Izomból kell, izomból és inakból kell ezt megoldani, amit szép lassan erősítesz évről évre. Dumálok erről évről évre, de remélem, hogy lassan hitelessé válik, mert igyekszem hozni az eredményeket. És a legfontosabb, hogy mindezt egészségesen tegyem. 

Ha jól számolom, harmadik alkalommal autóztam el ide, a Mecsek hegyhát közepére, a sokak által csak a "Fishing on Orfű" fesztiválról ismert Orfű községre sportolni. Csend és nyugalom honol itt. Tökéletes harmónia a természettel. Van miben úszni, azt körbe lehet jó utakon futni, és kerékpáron pedig meghódíthatjuk a Mecsek csalfa domborulatait. Harmadik éve triatlonozom már, de versenyezi itt először voltam. 

A szállás remek választás volt. Tetőtéri, de kellően tágas, közel a tóhoz, de csendes. Érkezésünk estéjén lakodalom volt a közelben, egy kicsit odakívánkoztam volna, pálinkázni, sertéspörköltet majszolva sok tésztával, zsíros szafttal, kevés hússal. És itt ébresztő(!!), holnap verseny, ilyenkor készülni kell, pakolni, mindent átbeszélni hetvenszer, idegeskedni, izgulni, puhát székelni, időjárás miatt aggódni, gyorsan és sokat aludni. Dominikával flottul ment minden, hamar elkészültünk, pihenésre készen, mindent megbeszéltünk, de már én is kiestem a rutinból,  hisz idén még nem versenyeztem és azért előtte sem túl sokat. A rajt holnap 13 órakor. Az ajándék dió nagyon finom volt, bár lett volna mibe kiöntenem hazahozni.

Földig ért az eső lába szombat délelőtt, de ha lehetett hinni az időképnek, akkor hamarosan felszakadozik a felhőzet. Hittünk, és a hit beteljesült, a nap kisütött és mindenki derült ég alatt pirult. Micsoda mázli. Megint!

Úszás

Depózás után már csak arra vártam, hogy végre rajtoljunk el. Ilyenkor már tényleg feszült vagyok. Vannak félelmeim, önkorlátozó tényezők, amiken folyamatosan uralkodnom kell. Most például a fejembe vettem, hogy olyan kevesen vagyunk, és itt mindenki nagyon erős, aki eljött ilyen messzire, és nehogy utolsó legyek.  

A másik, ami kivétel nélkül mindig rám hozza a frászt, amikor neoprénben úszok, az a pánikolás, légszomj. Most az volt a terv, hogy nem lövök ki, mint akit ágyúból lőttek, úgysem tudok úgy menni, mint a gyorsak, legfeljebb csak elfáradni tudok annyira. Így bízva abban, hogy nem fáradok el az elején, nem fogok zihálni és nem lesz baj. Ezzel a lelki nyugalommal álltam a vízben, integettem a quadcopter-nek, mint mások, és párszor megtekergettem a karom, hogy azt a hitet öntsem magamba, hogy rendesen bemelegítettem. Pedig egy francokat.

RAJT! Legalábbis ezt mondták ugye? A többiek testbeszédéből következtetve, miszerint mindenki lebukott, hacsak nem lőnek ránk a szlovákok (mert pár hete ezt álmodtam), tényleg elrajtoltunk. Ilyenkor a helyezkedésen kívül - vagyis a tömeg azon szélére helyezkedem, ami ellentétes a majdani kanyarodás irányával - szinte egyetlen mozdulatom sem tudatos még egy darabig. Csak úszom az árral esélytelenek nyugalmával, és többször tudatosan lelassítok, hogy ne lépjem túl a komfort sebességet. A teszt nem sikerült, ez a verzió is elbukott, mert bár nem volt olyan nagy, de 3-4 percig most is bajlódtam a vízben, mire sikerült rendeznem magam, a légzésem, és elhittem, hogy nem ma halok meg. Nincs mese, új úszószerkó kell, vagy leginkább semmi. Na ki a kemény?! 

Az első kör első bója után már egészen rendben voltam, behoztam pár embert. Majd a második közben keményebben kellett odatenni magam, hogy tudjak előzni, de 4-5 embert sikerült. Jól hátul lehettem. A 18. helyen jöttem ki az úszásról. 

Kerékpár

A depózás nincs külön mérve sajnos, picit lassú voltam érzésre, olyan 3 perc lehetett. Kerékpárra ülve éreztem, hogy a combjaimban mintha benne lenne 3-4 "gonosz manó" (ez az a kis emelkedő, a bringakör elején, aki nem ismerné). Nem értettem miért, hiszen csak úsztam, de tény, hogy ez edzőverseny, nem vagyok csúcsformában és nem is pihentem erre. Kemény edzések voltak a héten is. Tudtam, hogy úgyis mérséklődik hamarosan, addig pedig ki kell tartani, és óvatosan tekerni. A gonosz manóra máris, ahol a levegőben lesben lebegő kamera várja, hogy menj, szenvedj és ezt rögzíthesse, de nem! Csak azért sem, rajtam nem röhög senki, mindent józan gondolatot félresöpörve, padlógázzal csapattam fel, amíg a kamera, mint vérszívó szúnyog kereste rajtam a "fogást". Majd feladva átrepült felette, én pedig a háttérben csendben meghaltam másodjára ezen a napon. És akkor nézzük kicsit a számokat. 3 kör volt a bringa, és az első helyezettet leszámítva, mind a három körben csak 3-4 perccel maradtam le a legtöbbektől, akik előttem végeztek, 1-2-nél jobban is mentem. Úszáson buktam a legtöbbet, ez nem vitás. 

Az első kör izgalmas volt, mert voltak páran a pályán, akiket üldözőbe tudtam venni. Állandóan fürkésztem a horizontot, és ha megláttam a távolban egy kis fehér pontot, amiről később kiderült, hogy versenyző, és nem közlekedési tábla, üldözőbe vettem. Mivel kevesen voltunk, lassan, alattomosan közelítettem, növeltem a csapásszámot és picit nagyobb tempóval mentem el mellettünk, mint egy aljas pszicho hadviselés. Valamivel el kell ütni az időt. Senki se gondolja, hogy olyan izgalmas 85km-t tekerni akár versenyen is. Ezért kicsit unatkoztam is a 2. körben, mert egyetlen embert sem láttam. Csak közlekedési táblák jöttek, mentek az én megfigyelési szemszögemből. Kisebb izgalmat hozott a harmadik kör. Nem is egyet. Egyrészt izgalmas volt, hogy mennyire fogok elvérezni a gonosz manón, vagy a kör végi emelkedőkön, másrészt újra feltűntek emberek a távolban. Kettőt-hármat megfogtam, az utolsó is beértem 10 méterre, de már megelőzni nem volt lelki, és talán testi erőm sem, így mögötte gurultam be a depóba. Frissítések, kaja/pia jól mentek. Kíváncsi voltam, hogy mennyit vett ki belőlem a bicikli, mert elég fáradtnak éreztem a lábaim. Ezzel az izgalommal teli várakozással vettem fel a futócipőm és Dominikától jól elfelejtettem kérni sótablettát...

Futás

Nem volt baj. Megint okos voltam, és tudtam, hogy ha neki esek a futásnak, akkor görcs lesz a vége. Visszafogottan elindultam, kicsit féltem, de résen volta. Amint éreztem, hogy a vádlim egybe akar állni, lassítottam. Az emelkedőkön direkt lassan mentem fel már az első körben is. Nem kapkodtam, és ez később nagyon jó döntés volt. A sétányon indultunk, majd fel az útra, ahol kb 2-3 emelkedő tette technikásabbá az utat. Innen át a tó túloldalára, le a sétányra, majd váratlanul balra fel, keresztül az úton be... Ott egy frissítőpont, majd jobbra és ott jött, ott volt, ott várt rám, hogy megszelídítsen, ott terpeszkedett.. az emelkedő. Hiába tapostam le, nem volt kisebb egyik körben sem. Ez komolyan rosszul esett háromszor is, de nem sétáltam bele. Ezt tetézte az a nyavajás 2-300 méteres sáros szakasz, ahol nem a futás, hanem az állva maradás volt a cél. Ezek után az egyetlen, amivel még menteni tudtam az időmön, hogy a lejtőket nagyon jól igyekeztem kihasználni, pörgettem, és suhantam lefelé, nem trappoltam(!).

Különösebb dolog nem történt a 3 futókör alatt. Egyenletesen futottam, 4:48, 4:52, 4:53 lett az átlag pace/km. Kicsit lassultam de üsse kő. Ennek ellenére is büszkén látom, hogy az a 10 ember, aki előttem végzett, alig futottak nálam jobb köröket. Az első helyezet a 3. körét 7mp-el lassabban futotta, mint én. Igaz, az első kettőt pedig 2 perccel gyorsabban. De jobbat futottam a 3. és 9. helyezetnél. Sajnos sokat kapok bringán, de főleg úszáson. Többet kell bringázni és úszni. Úszáson már az is hozna 3-4 percet, ha nem akarnék minden alkalommal megfulladni.

Életemben először dobogóra állhattam, korcsoport II. helyezésért.  

Úgy értem, a triatlonos szezon. Voltam már idén kerékpáros versenyen Tihanyban az V. félsziget kupán és voltam terepfélmaratonon a Vértesben, de triatlon verseny még nem volt. Most viszont lesz kettő is egy hónapon belül, ráadásul a kettő között (nagyon bátran..) beneveztem a SALOMON Ultra-Trail® HUNGARY 52 távjára is. Nem vagyok túl magabiztos, de mindegyiket nagyon várom már. Úgy érzem, hogy idén is elég későn, február elejétől kezdtem a felkészüléseket, de most legalább tisztességesen edzettem végig eddig 3,5 hónapot és kicsit a januárt. Ezalatt úsztam 70km-t, bikickiztem 2200km-t és futottam 450km-t, de a futás januártól számolva. Elégettem 120.000 kcalt összesen 180 óra edzés alatt. Soknak tűnhet, de nem az. Aki Ironman-re edz, tudja, de a tavalyi évhez képest több.

Össz edzéssel töltött km-ek:

Sosem tartoztam azok közé, akik túl sokat edzenek, bár erről a barátnőm biztosan más véleménnyel volna. Igyekeztem gyűjteni a km-eket, amennyire időm és lehetőségem engedte. 

Tehát a feladat adott:

• május 16. OrfűMad triatlon középtáv
• május 24. SALOMON Ultra-Trail® HUNGARY 52
• június 07. eXtremeMan 51.5 olimpiai táv (engedélyeztetés alatt áll Nándival :) )
• június 12. BalatonMan Iron táv

Szerintem gyönyörűen néz ki.

Ami terven van még

• július  05. Gerecse Trail 30k
• augusztus 22. Budapest Ironman 70.3

és a szokásos év végi futkározások, mint a Wizz Air vagy ai Interspar félmaraton. 

Ilyenkor már tűkön ülök, sokat gondolok a hétvégére, sokat gondolok az 52km terepfutásra. Próbálok nyugodt maradni, nem aggódni, és csak élvezni, mert amint vége lesz tudom, hogy máris szeretném visszatekerni az időt mostanra, amikor még csokizok mindentől :)

Idén úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni edzőtáborba, még Orfűre sem. Így azt találtam ki, hogy kiveszek egy hát szabadságot, és otthonról fogok elmenni edzeni minden nap. Tudtam, hogy nehezebb lesz, mert nem tudok így kiszakadni a hétköznapokból, és nehéz átállni az edzés, evés és alvás hármasra. Nem is nagyon sikerült, de azért sokkal jobb volt, mintha kihagytam volna ezt a hetet, sőt! 

Hétfő (bike 89km, run 11km)

Már alig emlékszem, de az edzésnaplóm szerint imádtam ezt a bringázást. Arra emlékszem, hogy kicsit csalódott voltam, mert egyik nap se akartam 100km alatt menni, és jó lett volna a pulzus zónát betartva is 27-es átlag felett menni. De sajnos ez nem mindig úgy megy, ahogy szeretném. Lent lesz egy táblázat, amiben összeírtam az adatokat. 

Tehát, valamiért mégis nagyon élveztem, talán sikerült kikapcsolni a teljesítmény kényszert vagy azért, mert csaltam, és a felénél felmentem kb 250m szintet :P. Sokat dolgozom ezen. Az viszont biztos, hogy nagy volt a szél, és mivel minden nap északi irányba kezdtem, mindig az eleje volt rossz, pont, amikor hangolódna az ember. Ezen a napon 3 és fél óra bringa volt. 

Utána volt egy óra futás, amit egy barátommal együtt nyomtunk le. Ez is jól sikerült, pihent voltam a bringa után, nagyon jóknak éreztem a lábaim. kerékpár edzés után gyakran elszáll a pulzus és a sebesség mégsem az igazi, de ma ezzel nem volt gond. Egy szokásosnak mondható tempó/pulzust sikerült teljesíteni. Így ez a nap jól sikerült, elégedetten feküdtem és hangolódtam a következő napra, 4 óra bringa..

Kedd (bike 103km, run 14km)

Végre 100km felett, igaz csak 3km-el. Éreztem a lábaim, ami kicsit meglepett, de végül teljesen jól sikerült. Az első 40km pofaszélben mindig embert próbáló. Nem azért, mert nehezebb tekerni.. nem nehezebb, ha lassítasz és pörgetsz. Mentálisan dolgoz meg a szél, keményen. Ugyanakkor hátszélben meg lehet teperni 40-el lazában, kis pulzuson, és ez elég fasza revans, de már tudod... hamarosan fordulni kell és még 20km szél.. :) Azért alakult így, mert elmentem Kisorosziba és Szigetmonostorba is.

Kisoroszi meglepett. Régi szagú, kellemes közérzetű falucska, alig emberrel, de ahhoz képest sok autóval a házak előtt. Kemény szembeszelet kellett leküzdeni, mire odaértem, de megérte. Szeretem a bringázásban, hogy sok jópofa helyre eljutok így. Ha még lazább leszek, egy-egy helyre be is ülök majd egy sörre. Ez azért jutott eszembe, mert itt is volt több kocsma az útszélen :) Szigetmonostorba rosszabb volt eljutni, kezdtem nyűgös lenni, kezdett sok lenni a lábamban a km. Kicsit vártam, hogy visszaérjek, mert a sok szél miatt fáradtak a lábaim, de ma még kellett futni másfél órát. 

Futás a patakparton, de nem sikerült jól. Pulzus elszállt és untam, mert nem nagyon szeretek már ott körözni. Viszont úgy emlékszem, hogy volt egy szokatlan fájdalmam a bokámban, és emiatt nem akartam messzire futni. 14.2km lett. Különösebben nem éreztem meg a futást. Szeretem, hogy ha nincs sérülés, akkor a futásaim elég jól mennek. Lehetne persze jobb, mindig lehetne, és főleg jó lenne versenyen nem görcsölni többé, akkor még jobb lenne...

Szerda (bike 140km)

Ez egy igazi jó bringás nap volt. Először is, végre nem volt olyan nagy a szél, csak olyan 15-20km/h. Ezt is lehet érezni, sőt, 35 felett már megfog engem, de mégis jobb, mint a 40-50-es szellő. Másodszor, feltettem a könyöklőt, mert hetekkel ezelőtt levettem, és nem akarom, hogy elszokjon tőle a derekam. Ma 5 órát tekertem, és végre az átlagom is jó lett alacsony pulzus mellett, 28.1km/h. Mindig érdekes ez.. elég fáradnak éreztem magam, a lábaimnak sem esett jól az indulás, de olyan 2 óra elteltével minden jobb lett, és száguldottam. Esztergomig mentem és vissza. Szép ez a szakasz, a héten többször megjártam. 

Ma már többször eszembe jutott, hogy ez az 5 óra is elég sok, és szombatra 200km-t kell majd mennem. végig egyedül edzek, vagyis elveszítem azt, amit általában a többiek megkapnak egy edzőtáborban. Itt nem lelkesít senki, nem csinálja végig senki ugyan azt, amit Te, így senki sem tudja, hogy min mentél át, senki sem tud együtt érezni veled. Senkivel se szidhatjátok az aznapi szakaszokat, hegyeket, a szelet. A barátnőd pedig egy idő után teljes joggal ráun :) Megtanultam, már szerdán elkezdtem érezni a leckét, és azt kell mondjam, hogy ezt mindenkinek végig kell csinálni. Egy hét is elég, nem kell kettő. 

Csütörtök (rest day, swim 3.2km)

Pihinap. 2000m helyett úsztam 3200m-t, cserébe két részletben. Strandolást ütemeztem erre a napra, és teljes mértékben azt kaptam, amire vágytam. Meleget, napot, színt, nyugalmat. Egész nap eltartott, kényeztettem magam, szeretgettem magam, kinyúltam a napon vagy dögönyöztettem magam a meleg vízben. És sokat gondoltam a szombatra :)

Péntek (bike 117km, run 11km)

Megint bringa + 1 óra futás. Ezúttal is 4 óra bringa volt, de több km-el, mert volt benne 2x30perc időfutam pozícióban, nagytányér/kónusz-on. Ezt nagyon szeretem, lehet hasítani. Ugyan ma is volt szél, de nem erős. Szembeszélben 33km/h, hátszélben pedig 37km/h lett az átlagom. Itt is volt pulzus zóna, csak feljebb ;) Ezek a 30 percek nagyon jók. Fáj kicsit, nem pörgethetsz (vagy ha tudsz, hajrá..), tartani kell a tempót és a pulzus se menjen le. Elfáradás nem opció, lassulás nem opció, ezeket jobb, ha kikapcsolod. Ezért is edzek egyedül, mert az ég világon senkihez sem fogok alkalmazkodni egy ilyen edzésen. Ez csak az enyém, a sajátom, és le nem lassítok senki miatt, de a gyorsítás sem férne bele, mert a felső határon megyek. Ott vagyok HUN :) 

Ma egyre többször jutott eszembe a szombat. A holnap. 200km. 7 óra minimum, de már inkább 7,5 órára tettem, ami igaz is lett. Egy ilyen húzós nap után, amikor elég magas pulzuson tekertem 1 órát, elég komoly lesz megfelelően regenerálódni holnapra. 117km-t mentem ma így. Izgatottan várom a holnapot. Ja igen, a futás. Jó volt, mint mindig, az jó, könnyű, nem vészes. Ha nem lennék hajlamos a gyulladásra (sípcsont mellett), akkor a futást is lehetne izmosabbra venni. Tele vagyok lendülettel, azt érzem, hogy körbe akarom futni a Földet..

Szombat (bike 201km)

Sajnos sok kihagyással folytatom itt a blogot, de nem lehet elfelejteni mindent. Emlékszem a gondolataimra 130km-nél, amikor közel kerültem a lakáshoz (Megyeri híd) és minden erőmmel próbáltam magam lebeszélni arról, hogy hazamenjek. Megterhelő volt, szeles hetem volt, fáradtak voltak már a lábaim, és az első 60km ma is szembeszél volt, kb Esztergomig. Ez kivesz testileg és lelkileg is. Innen másztam meg Dobogókőt, és talán a tetején voltam féltávon, azaz 100km. Ez is döbbenetes felismerés volt, hogy még ennyi van hátra. Sokáig nem hittem el, hogy be fogom fejezni ezt a napot. Nem is a fáradtság miatt, mert az nem olyan rossz, nem fáj annyira, nem húz haza. Talán az egyedüllét, talán kicsit sokat tekertem egyedül, talán csak velem is előfordulhat, hogy egy edzés unalmassá válik. Teljesen mindegy, megcsináltam, gurultam 201km-t. elégedettem mentem haza. 

Fura, de sokszor gondolom úgy, hogy nem is lehet 200km-t csak úgy letekerni különösebb gond nélkül, csak akkor, ha előtte már volt pár hosszabb szakasz a napokban. A 27-es átlaggal elégedett is vagyok, hiszen ez nem arról szólt, hogy meg kell nyomni. 

Ez volt az első terepfutó versenyem. Sajnos (főleg miattam) nem sokat futok terepen. Alig pár száz km van a terepcipőben, pedig nagyon szeretem. Teljesen más, mint a városban. Nem fogom azt mondani, hogy jobb, egyszerűen más. Másért lehet szeretni a terepfutást és másért a városit. Mindenhol szeretek futni, nem a talaj vagy a környezet dönt. Nálam maga a mozgásforma, sőt, maga a mozgás az, ami miatt futok, biciklizek, úszok stb.. Ezért bele sem kezdek sosem olyan vitába, hogy melyik a jobb vagy egészségesebb.

Múlt vasárnap elérkezett a nap, a terepfutás napja, az Inov8 Vértes, amit már nagyon vártam, amitől kicsit tartottam és folyamatos izgalomban tartott a tudat, hogy nemsokára ott leszek. Kevés tapasztalatom van nem csak a terep, hanem a szintes futás terén is. Hiába futok egy ideje, egészen más föl/le futni. Elméleteim vannak, amikkel próbálkozom. Az emelkedőkön sűrítem a lépéseket és csökkentem a hosszukat. Lejtőn is a lépések sűrítése a terv, de a hosszt nehéz lenne megsaccolni, inkább arra figyelek, hogy ne bukjak orra. 

Verseny

Előző nap futottam 5km-t döngölt úton, és vártuk a másnapot. Izgultunk az időjárás miatt, mert szinte egész héten esőt jósoltak, de tudjuk, hogy ez nem sokat számít. Most sem jött be, mert napsütésben autóztunk. Szár egy pici község, rengeteg autóval. Én ezt tapasztaltam :) 

A rajtszámfelvétel gyorsan ment, talán 1-2 percet kellett sorban állnom. Az időmérő chip is új volt, és nem is tetszett. Zavart a verseny közben, pakolgattam az ujjaimon, forgattam és egyszer leejtettem. A rajt előtt szokatlanul nyugodt voltam az ilyenkor megszokotthoz képest. Talán azért, mert a táv nem jelent különösebb kihívást, így csak a terep miatt izgulhattam, de azzal is tisztában voltam, hogy amikor új volt a cipő, 27km-el avattam fel 1100m szinttel, és azóta sokat futottam már. Igaz, öregedtem is. Magamon is csodálkoztam, hogy a rajt előtt 3-4 perccel még elmentem a mosdóba is, és a rajt után sem jelentett gondot, hogy visszaforduljak leadni Dominikának a szemüveget. Máskor.. visszafelé... soha.., főleg nem rajt után. Hová ez a nagy nyugalom, nem tudom, mindenesetre kicsit jobb így versenyezni. 

Rajt

Miután letettem a napszemüveget, kocogni kezdtem a többiek után. Eléggé hátra kerültem, de nem ez zavart, hanem a merev lábaim. Tudtam, hogy nem  nyomhatom meg nagyon, mert akkor merev izmokkal és lesavasodva kell végigfutni a versenyt. Muszáj leszek futni a rajt előtt, ez van. Ezért felvettem egy tempót, folyamatosan kontrolláltam magam, de lassan előzgettem is. Percenként kapott el a vágy, hogy mindenkit lesprinteljek, magam mögött hagyjak, és ezen uralkodni kell. Fej harca a szívvel. Még a félmaratont is felesleges elkapkodnom, mert én egyszerűen nem az a gyorsan kezdős típus vagyok. Folyamatosan gyorsulok, és nem is esik jól máshogy.

Még így is megfáradtam az emelkedőkön. A legmagasabb pont már megvolt az első 6km-en belül. Ilyenkor voltak olyan gondolataim is, hogy ez egy nagyon küzdelmes és vértizzadós, majdnem feladós verseny lesz, amikor megfogadom, hogy soha többé ide nem jövök. Mint a sprint távú triatlonok. De nem. Az 9. km után már egészen poénkodós kedvemben voltam. Észrevettem, hogy még így is jobb vagyok emelkedőkön, mint azok, akikkel szinte végig futottam, ugyanis emelkedőkön feljöttem, de megálltam mögöttük, lejtőn viszont elszaladtak. Tehát, kell erősíteni, de a lejtmenetre nagyon rá kell gyúrni. Kerékpáron se szeretem, hogy emelkedőn előzök ugyan, de lejtőn elgurul mellettem. 

A 15. km-ig voltak vegyes érzések. Sokszor éreztem, hogy sok a tempó, de a pulzusom szerint ez csak hiszti, így nem lassítottam, mert tudom azt is, hogy hajlamos vagyok túltartalékolni. Most is sikerült. Bár nagyon vártam a végét, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, és nem féltem a görcstől, az utolsó 2km-en egészen jól voltam. Talán azért is, mert az aszfalt volt, és az (most még) az én terepem, ott vagyok hun. Itt már beértem a női mezőny első helyen futóját, aki szegény eléggé eléhezett, de csak iso-val tudtam segíteni. S mivel 19km-en át futott előttem, volt amikor már alig láttam, volt amikor majdnem beértem, nem tartottam sportszerűnek azt, ha az utolsó 1-2km-en lesprintelem. Így is sikerült felpörögni 4:10-es tempóig az utolsó km-en. Ez se rossz. 

Hozzá kell tennem, hogy ha hamarabb felfogom, hogy magamhoz képest nagyon jó az időm, akkor saját tempóba futok végig és jól kihajtom magam az utolsó 2km-en is. Talán 1 egész percet is tudtam volna még hozni. De ez tapasztalatszerzés volt, és teljesen elégedett vagyok azzal, ahogy sikerült. 

A Gerecse Trail is be van tervezve, csak még nem tudom, hogy melyik távon. Dominika szerint az S-en (14,6km) és nyomjam meg ahogy csak tudom. Engem talán jobban érdekel az L (29,2km) a maga 1000m szintjével. Ezt még ki kell találni.

Célban az első és én. Mennyivel jobb lenne azt írni, hogy a célban én, az első :) Talán majd ilyen is lesz. Végülis elsőre nem rossz a 16. hely 100+ indulóból. 

Ez pedig az a kép, aminek senki sem örül, ha készül róla. Amikor leadtam a chip-et és megfordultam, 1m-re volt az arcomtól a fotós, aki lekapja a célbaérkezőket, de én igyekeztem (volna) elkerülni az ennyire közeli képet :)

Az eddigi szerencsém viszont hallomásból ítélve elhagyott. Kint szakad, én pedig a blog megírása miatt csak most indulok haza, rövidnadrágban :)

Nekem ugyan csak az első volt. Hallottam már erről a versenyről egy barátomtól. Kíváncsi voltam, mert állítólag elég nehéz jó tempót menni, mert szeles is és szint is akad körről-körre. Minden hír igaznak bizonyult. Bár nem versenyezni mentem, és nem is készültem rá egyáltalán. A 4-hetes ciklusomban a harmadik végén volt a verseny, tehát kellően le voltam gyötörve. Volt a héten dombos fixizés és félmaraton is. Így a verseny számomra arra volt jó, hogy megkezdtem a versenyszezont, gyűlt a verseny km, és fejleszthettem a kitartásom. A teljesítményről csak annyit, hogy ennél mentem már jobbat, ennél hosszabb távon, boly nélkül, sok fordítóval és még úsztam is előtte. És még akkor sem voltam ennyire lestrapálva, mint múlt vasárnap. 

A fenti "sírás" ellenére senki ne gondolja, hogy nem érte meg, vagy nem élveztem volna. Eleve jó volt, hogy a barátnőmmel, jó időben, utaztunk, készültünk, izgultunk a versenyre. Tihany pedig szép. A verseny hete pedig tele van vágyakozással, mégis, a verseny reggelén legszívesebben hazaszaladnék. Nem tudom miért, de mindig így történik.

RAJT!

A verseny lassú rajttal indult. Ez a lassú rajt több mint 7km hosszan tartott, és néha 40 fölé ment a pillanatnyi sebesség, olykor viszont satufék kellett. ez gondolom nem jött elő a mezőny elején, de a végére, ahol én gurultam, nagyon is érezhető volt és veszélyes. Elestek páran.

A tömeg egyre türelmetlenebbül várta a rajt-ot. Mindenki azt nézte, hogy mikor indul meg az eleje, én pedig azt, hogy az elejéről a végére kerültem a lassú rajt alatt. Ennyit a lassú rajtról, és a figyelmeztetésről, hogy nem most kell előzgetni. 

A rajt után azonnal éreztem, hogy küzdelmes verseny előtt állok, és minimálisra redukáltam az elvárásokat gyorsan. Két említésre méltó emelkedő volt körönként, ami normál esetben (pl.: edzésen) meg se kottyant volna, de egy mezőnyversenyen, ahol nagy a tempó, ott egészen más, minden más. Ebben nincs is tapasztalatom. Egyszer voltam mezőnyversenyen, 3 éve a Neuzer kupán. Akkor az 85 km volt, és 35-ös átlaggal végeztem. Az nagyon jól sikerült a mostanihoz képest, bár másnapra begyulladt a lábfejem, mert akkor teszteltem az új pedált és cipőt. 

7 kört kellett mennem az Elite 2 kategóriában. Emlékszem minden gondolatomra.. Sikerült egy hozzám képest erős bolyt megfogni, és nagyon igyekeztem benne maradni, de sajnos ez csak az első 4 körben sikerült. Az emelkedőkön teljesen megadta magát a combom. Strava-n kiszedtem a leghúzósabb 1km-es szakaszt, és összeszedtem az adatokat. 1km hosszú, átlagosan 5%, (de van benne ha jól emlékszem 10%-os rövid szakasz is) és 52m szintet emelkedik. Teljesen jól látszik, hogy pusztultam el :)

Kör / km/h
 1  / 23.1
 2  / 21.0
 3  / 20.8
 4  / 20.6 - itt szakadtam le 
 5  / 18.8 - egyedül
 6  / 17.6
 7  / 16.1

A 6. körben a lejtőn beértem két srácot, akikkel megbeszéltük, hogy ez még biztos nem a 7. Szomorú hírre reagálva magányos tekerésbe kezdtem, de hamar éreztem, hogy nem vagyok egyedül, beálltak mögém. Nem zavart, mert nem szeretek mások mögött menni, és már nem voltam komoly ambícióim sem, hogy jó idővel fejezem be a versenyt, ezért nem is kértem őket, hogy vezessenek. Így értem be a célvonalba. Hozzáteszem, azért az nem volt szép, hogy az egyik megelőzött a cél előtt 100 méterrel, miközben 20km-t jött mögöttem előtte. Nincs harag, csak nem sportszerű ilyet tenni a mezőny farában. 

Strava szegmensek segítségével a köridőket is ki tudtam szedni, hogy tovább szomorkodhassak.

1.  22:26  -  32,9 km/h
2.  20:59  -  35,2 km/h
3.  20:58  -  35,3 km/h
4.  21:40  -  34.1 km/h
5.  23:46  -  31.1 km/h
6.  25:00  -  29.6 km/h
7.  25:15  -  29.3 km/h

Nagyjából ugyan az figyelhető meg, mint az előző listában is, tehát sok újdonságot nem mond el. De tökéletes lesz majd jövőre, amikor újra, akkor már pihenve fogok indulni. Legalábbis remélem. 

Rá kellett jönnöm arra is, hogy az nem megy, hogy csak úgy végig megyek a pályán. Ez verseny! Visz a hangulat, a teljesítmény vágy, az adrenalin, a tömeg. Egyszerűen nem lehet lazán venni és szerintem nem is kell. Badarság volt így vélekednem. Ha versenyen indulsz, akkor igenis kőkeményen oda kell tenni, az utolsó erődig kell taposni a pedált, tépni a kormányt, ha kell vicsorogj, ordíts, fújtass, csak menj menj menj.. amíg ott nem lesz előtted a célkapu és ott már minden sokkal jobb és rosszabb egyszerre, hiszen vége.

Nincs idő sokat keseregni, mert jönnek a következő feladatok. Ma kerékpáros diagnosztika lesz Nándival, vasárnap pedig Inov-8 Vértes terepfélmaraton. Egyébként pedig pihenőhetem van szóval relax, pihi, motiválódás.

"Beszédes kedvemben vagyok, hosszú leszek." - ezt a bevezetőt még a bringán találtam ki, hazafelé jövet, de azóta ez elmúlt. Azóta kétszer voltam boldog. Először, amikor hazaértem, mert végig esett és alig láttam valamit. Másodszor, amikor mindent eltakarítottam, kimostam, felmostam, elmostam, letöröltem és megolajoztam. 

Első boldogságom nem volt oktalan. Múlt szombaton az edzésről hazafelé tartottam már, amikor a derekam makacsul tiltakozni kezdett a további igénybevétel ellen. Ilyen viszályban lenni a derekunkkal nem szerencsés Dunakeszi túlsó határában, de nem volt mit tenni, küzdelmes, és szerencsétlen sorsommal kibékülve csak hazaértem.  Na, azóta fáj, és ennyit erről. Féltem a mai edzéstől, mert a már szokássá vált Fenyőgyöngye volt a cél örökhajtós hű barátommal. Ennek az edzésnek jellemzője, hogy igénybe veszi a derekat, többek között, és erősíti. Mindenesetre a szombati szerencsétlenül járásom óta futottam, és úsztam is már, munkába is a fixivel járok, és nem romlik. Nem javult, de nem is romlik. Ma az is kiderült, hogy nem ártottam többet ezzel az edzéssel sem. 

Nehezen indult, hiszen, mire hazaértem a munkából, elkezdett esni az eső. Eleinte csak szemerkélt, de le mertem volna fogadni, hogy rákezd. Nyertem volna. De mint tudjuk, az edzés nem döntés és nem választás kérdése, itt nincs demokrácia, és a politikát is mellőzzük kérem. Feladatok vannak, és amíg két lábra bírok állni, - na és amíg nem parancsol rám a kedvesem - addig bizony edzeni fogok. Ilyen kemény vagyok na. Ha jobban belegondolok, nagyképűség volna azt írni, hogy mekkora erőfeszítés és motiváltság kellett elindulni edzeni. Éppen ellenkezőleg. Amikor minden rendben van, és az idő is átlagos, azaz nem napsütötte, de azért nincs szél és eső, olyankor sokkal nehezebb elindulni. Ma motivált, hogy a szél ellen is kell edzenem, az esőben is komfortosan kell éreznem magam, és meg kell tanulnom mindezt élvezni, szeretni és együtt élni vele, mintha misem lenne természetesebb. A faromon lévő szövet is lassan, kíméletesen eresztette át a hátsó kerék gyors munkájának köszönhető vizet, így nem ért annyira sokkos hatás, mert szépen lassan melegítette fel a testem melege. Semmi baj nem volt a Kolosy-térig. Kicsit zavart csak, hogy a szemüvegemen megülő vízcseppek az autók minden fényét megtízszerezték egyenként, és a seggemben dudáló autókkal sem konfrontálódtam. Van annak elég baja, ha az irányjelző helyett is dudál rám. Biztos hiányolta a kormányomat beszakadni a szélvédőjén, de bizony ahhoz nem kellett volna már sokat melóznia. Lusta dög. 

Innentől már nem volt semmi más dolgom, mint eddig, egyik lábam után a másikkal is tövig tolni a pedált, amíg fel nem érek. Tiszta meló. Valahogy mindig olyan nehéz az a meredek rész ott a kanyar után. De rájöttem, hogy sosem lesz könnyebb, ha mindig is kicsit gyorsabban megyek át rajta. Éppen ugyan olyan nehéz marad. Jogos a következtetés, hogy akkor ez mindig szívás lesz. Nem baj, hiszem az edzések java eleve szívás. Főleg télen, főleg kint. Kinek csak kis esze van, ki nem teszi a lábát szeles, esős időben, hacsak nem mentős vagy tűzoltó, bár utóbbinak a tűz miatt sem nagyon kellett ma este aggódnia. Az én aggodalmam is csökkent, amikor már kiértem az épületek közül és jó erőben érezve magam, tapostam, lihegtem. Egyszóval haladtam a cél fel, az aznapi cél felé, ami az volt, hogy jussak fel, és a derekam jobban ne fájjon, mint most. Az se kutya. 

Volt boldogság, amikor felértem, de fél percig se tartott, mert amikor az ember valahova felér, onnan jobbára le is kell jönnie. Örökhajtóssal ez is bonyolultabb. Nem csak legurulunk, élvezve, ahogy a szél az arcunkba kapaszkodik. Fenéket, mi kapaszkodunk a kormányba, cipő talpát belevéssük a pedálba, és usgyi, szépen lefelé, csak komótosan. Vicces lehet a keresztutcából kanyarodni vágyó autós közlekedési partner számára látni az ürgét, amint lefelé teker a lejtőn, vicsorgó fogakkal, minden hajtásnál megemelkedve, és látszik rajta, hogy vért izzad, hogy letekerjen. Most komolyan, ha nem én lennék, én is lehülyézném, de így csak... respect :)

Valahogy, nem tudom, hogy hogy, de valahogy másodjára is beázott a seggem.  Lefelé menet. Amikor emiatt bosszankodtam, még nem tudtam, hogy majd ha leérek félig vakon abban a hülye szemüvegbe, akkor a cipőm is beázik. Mit beázik, beömlik rajta az álló vízből felcsapott része, és szerintem abból is a hidegebbik. De legalább már az Árpád-híd közelében jártam, onnan már bárhogyan kibírom. Persze, egy kósza pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy kellene még +15 percet tekerni, hogy meglegyen a kívánt idő, de ezt gyorsan megbeszéltem magammal. Most örülni kell, hogy a derekam nem törte derékba a derekas munkám. 

Otthon, édes otthon Te csodás, de szeretlek. De tisztán szeretlek, és egy ilyen kirándulás után a lakás 30%-a pocsolya és sár lett, nomeg homok. Pikk-pakk, 2 óra és minden a régi, sőt, jobb. A kedvem is, de ilyenkor eszembe jut, hogy holnap reggel 6:30-ra már a vízben kell lennem, mert vár rám 3000 méter úszás a boldogságban. Megyek is aludni.

Ha ezt végigolvastad, és úgy érzed, ennek nem volt semmi értelme, jól érzed. 

E kettőben kell felkötni a gatyamadzagot, jó szorosra, dupla görcsre. 

Úszás

3 hónap kihagyás után, most nagyon izgalmas felfedezni a kondíciót. Eddig úsztam 10km-t a kihagyás után, aztán egy 400m felmérőt tegnap reggel = 7 perc 32mp. Nem az igazi, de ahhoz képest, hogy nem tartozom a jó úszók közé, és kihagytam most, nekem megfelelő ez a szintidő. Majd szépen feltornázom. Mondtam Nándinak, hogy 4km alatt nem is akarok edzeni... duplázzunk, triplázzunk... amíg el nem süllyedek végelgyengülésben, addig nyomom.

De volt más is, ami miatt érdekes volt a tegnapi úszás. Mint minden reggel, amikor úszni indulok, nehezen keltem, nem akartam felkelni az ágyból. Ahogy forgolódtam, minden pózban egyre kényelmesebb volt. Ám, aztán valahogy mégis felkeltem, összeszedtem magam, kimostam az arcom, és mielőtt igazán észbe kaptam volna, már ültem a bringán és tekertem a fagyos reggeli sötétségben az uszoda felé. Még mindig nem jobb semmi, kedvtelen vagyok, megveszem a jegyet és már az jár a fejemben, hogy ma mennyire lesz hideg kisétálni és belemenni a langyos kinti medencébe. Hát, most sem volt jobb, mint máskor. Unalmas mi? :) Aztán, amikor elkezdtem úszni, a szél kitartóan hűtötte a felszín feletti testrészeimet, amitől ugyancsak kevésbé volt komfortos érzésem. Aztán, a túloldali fordulónál felfedeztem, hogy egyre vörösebb az ég alja. Jön fel a nap :) Végre történik valami.. majd minden fordulónál más és más volt, majd ott volt, feljött, süt reám, nem melegít, és főleg nem süt, de világít. Vörösen, látszatra tüzesen, de erőtlenül. Fantasztikus látvány, szívtam magamba minden jóérzést, amit ez az élmény nyújtott, és végig azt ismételgettem magamban, hogy már ezért is megérte felkelni és lejönni edzeni. Gyönyörű volt, vörösre festette a medence vizének felszínét, vakított a szemembe, plusz effektként szerepelt a folyamatos gőz, ami a medence felett fél méterig tartott, majd elfújta a szél. Másik oldalra tekintek, a Budai-hegyek vöröslenek messze, a Duna túloldalán, de valahogy még ez is sokkal szebb, mint máskor. Talán elérzékenyültem. 

Bringa

A hideg napokban az országútival nem igen voltam még kint, viszont a fixivel járok dolgozni, és a HHH-ra is heti egyszer. Már önmagában is remek és izgalmas edzés fixivel hegyezni/dombozni, de megspékeltem egy Strava szegmenssel: Kolossy -> Fenyőgyöngye méréssel, amit minden alkalommal kimentek magamnak. A lényeg, hogy ebben az edzésben nem kell megszakadni, érzés szerint kellemesen keményen kell menni, és így jól fog látszódni majd a szakaszeredményeken a fejlődés. Még csak 4 ilyen utam van, de azért már most nagyon tetszik, főleg, mert ma keményre fújtam a gumikat és frissen olajoztam a láncot, aminek meg is lett a hatása.

Talán számít, hogy most sajtos tésztát ettem előtte. A lényeg, hogy ma nem csak a legjobb időm lett a 4 futamból, de először, Fenyőgyöngye után tovább tekertem, szédülten, kábultan, majdnem hánytam is, de feltekertem a Hármashatár-hegy vágyott tetejére. Hányszor, de hányszor taposta már futócipőm, és virsligumim azt a hegyet, de most mégis olyan jó érzés volt, mert most egy harmadik-féle módon hódítottam meg. Boldog vagyok, jól érzem magam, motivált vagyok. Már csak egy kakaóra vágyom.

Futás

Van itt is fejlődés :) Ha nem is hasonló, mint a fentiek, de van :) Vettem új cipőt. Ez mindig jó nekem, mindig boldoggá tesz. Ha lehetne, kéthavonta csinálnám. Az előző cipőben már több mint 2300km van, így mindenképpen időszerű volt egy új beszerzése. Az idei nyertes: Inov-8 TRI-X-TREME 225 egy igazi triatlonosoknak fejlesztett, külsőre is jóképű, kényelemre is popmás futócipő. Még csak 8km-t futottam benne tegnap, így ennél többet nem is tudok írni róla, de azt megígérem, hogy majd fogok, ha lesz mit. Vásárláskor az szempont volt, hogy ne legyen fűzős és minimális csillapítás legyen benne, mert főleg hosszú edzésekre vettem.

Holnap csak 40 perc laza futásom lesz, de lehet, hogy megbeszélem a főnökkel, hogy talán érzésre hozzá lehetne-e csapni, esetleg, egy picike időt még. Nem bírok most magammal, és ezt ki kell használni edzésre, eredmények javítására, ami majd a nehéz napokban segít előre. 

Majd elfelejtettem, neveztem a Vértes terep-félmaratonra. nagyon várom, bár félek, hogy eltévedek, de akkor lesz belőle maraton. Legyen már tök mindegy, részleteken nem akadok fenn.

Mert sose szabad feledni, és köszönetet mondani, ha olyan emberek vannak mellettünk, akik segítenek, megértenek, elviselnek és boldoggá tesznek. Vannak férfiak, akik még úgy is nehezen elviselhetőek, ha nem is csinálnak igazán semmit, csak ülnek a seggükön, hétköznap pedig bejárnak dolgozni. De ha az ember Ironman-re készül, akkor tényleg kemény tud lenni minden nap. A munka mellett folyamatosan logisztikázni kell az edzésekkel, igyekezni kell jól enni, eleget pihenni, s emellett kell teljes értékű partnernek és társnak is maradni. Ez utóbbi nem mindig könnyű, de jó tipp, ha sikerül bevonni a párunkat is a folyamatba. 

Ma reggel, ébredés után belenéztem a tükörbe, ami a nappaliban van, és elégedett voltam. Láttam a derekam oldalán tapadó izmokat, a hasam lapos volt és izmos, és egy pillanatra láttam magam előtt azt az embert, amilyenné a sport által szeretnék válni.

A reggeleim nem ritkán ilyenek. Ilyenkor lelkessé válok, és tele leszek tettvággyal. Azonban, amint bemegyek dolgozni, és telik a nap, és látom a körülöttem lévő világot, hallom, érzékelem és felfogom... bár ne tenném. Elveszi mindazt, amit a reggeli, ébredés utáni magányban töltött nyugalom ad. Elveszi a lelkesedés egy részét, és elveszi a képet, amit láttam. 

Nem véletlen az, hogy olyan keveset foglalkozom a világgal, nem érdekelnek mások örömei és nyomorai sem. Csak azokkal foglalkozom, akik elég közel állnak hozzám, mert nincs igényem mindenkivel jóban lenni, sem kapcsolatot tartani. Nem jó hozzáállás ez az üzleti világban, az anyagias világban, amibe születtem, mert ott ezt úgy nevezik: kapcsolati háló. Egykor még fontosnak tartottam, ma már nem. Hogy miért nem, azt megtartom magamnak.

Sportnál maradva, a fentiek mind igazak erre a területre is. Sokaknak fontos a csapat, a közösség, hogy tartozzanak valahová. Együtt szeretnek edzeni, de ha valamiért nem sikerül, akkor is mindent elkövetnek (nem mindenki, de sokan), hogy ne lehessenek önmagukkal és például zenét hallgatnak. Ráadásul milyen zenét? Miről szól? Mivel táplálja az elmét? van értelme, haszna? Fel sem fogom, miért olyan hihetetlen, hogy egyedül szeretek edzeni. Amikor fociztam, jó volt a csapat, amikor karatéztam, jó volt a csapat, de akkor még gyerek voltam, kerestem önmagam, tartozni akartam valahová. Most a sport az, ahol végre magammal lehetek, és ahol odafigyelhetek magamra, simogathatom magam, elrendezhetem a problémáimat. Nem hiszem, hogy tévedek abban, amikor azt mondom, hogy nincs koncentráltabb és hatékonyabb edzésmódszere a testnek és a szellemnek, mint az egyedül végzett edzés. Függetlenül attól, hogy futás, kerékpár, talajgyakorlatok. Amikor csapatban kellett edzenem, akkor is mindig igyekeztem picit leválni, elkülönülni, és egyedül lenni, mert úgy jó. Mindenki találja meg, mi a jó neki. 

Minden külső tényező megzavarja a koncentrációt, a gondolatok szétforgácsolódnak, és az edzés csupán egy fizikai síkon elvégzett munka lesz. Nagyon egyszerű példát tudok mondani. Sokan vannak, akik nem futnak vagy kerékpároznak jobban nálam, pedig sokkal-sokkal többet edzenek. Mondhatni, egy lusta disznó vagyok, beismerem. De amikor kőkeményen edzettem, ám fejben nem voltam teljesen rendben, akkor sem javult a teljesítményem hangyafaroknyit sem. 

Ez a világ, amiben élünk szétforgácsol. Jóformán senki sem ért igazán semmihez, de mindenki mindenhez egy kicsit. Nagyjából így végzik az edzéseket is sokan. Az fizikai munkának szoros kapcsolatban kell állnia a célzott, irányított gondolatokkal, amikor a célra gondolsz, a sikerre gondolsz, arra, amiért csinálod azt, amit csinálsz.

Akik ismernek, már tudják (és nem szeretik), hogy soha nem csinálok semmit, amihez nincs kedvem. Miért? Mert nem fogok tudni megfelelően fejben is rákoncentrálni, úgy pedig az egész nem ér semmit. Azt hiszed, de? Nem, biztos, hogy nem. Szerintem (!!), ha egy nap, nincs kedved edzeni, többet érsz azzal, ha kihagyod az edzést, és azzal foglalkozol, hogy az elméd rendbe tedd, felkészítsd és felpörgesd újra.